Az emberek spiritualitásról alkotott elképzelése finoman szólva is vegyes. A legtöbbünknek ez a szót valami nagyon megfoghatatlan, absztrakt, fennkölt dolgot juttat eszébe. A múlt heti tórai szakasz tartalma is ezt támasztja alá

„S leszállt az Örökkévaló a Színaj hegyére..” (2Mózes 19:20.), „És az egész nép látta a mennydörgést, a lángokat és a harsona szavát és a hegyet amint füstölög; látta a nép, meginogtak és távolabb állottak.” (2Mózes 20:18.).

Villámlás, menydörgés, félelelem és rettegés lett úrrá a világon. Minden teremtény elhallgatott, s Istent félte.
Vajon mindig valami hasonló a spiritualitás tartalma?
Ezen a héten egy merőben eltérő szakaszt olvasunk fel a Tórából. Ha előzetes figyelmeztetés nélkül mentél a zsinagógába,
talán azt hihetnéd hogy rossz helyen jársz, hallva, amint a lejnoló a különböző szabályszegéseket, s az ezekre vonatkozó
kártérítési törvényeket olvassa fel a tóratekercsből. A Mispátim hetiszakasz egy sor, józan ésszel felfogható törvényt tartalmaz, melynek látszólag vajmi kevés köze van a spiritualitáshoz. De ez is a Tóra része, tehát Istentől van.

Akkor ez lenne a spiritualitás? Ez lenne a természetes fejlődési rendje annak a folyamatnak, mely Isten teljes valójában
való megnyilvanulásával kezdődött, hogy aztán leereszkedjen hozzánk, és egy sor olyan hétköznapi törvényt mondjon el
amit magunk is kitalálhatnánk? Első hallásra visszásnak tűnhet, de pont ez a spiritualitás. A spiritualitásnak pont az a lényege, hogy a mindennapi élet apró dolgai iránt kötelezzük el magunkat.

Egy vallásos ember épp úgy kötelezi el magát ezen „földi részletek” iránt, mint hite iránt.
Először az istenfélelemnek kell megjelennie szívünkben, a mindent betöltő isteni jelenlét iránt, ahogy az történt múlt heti tórai szakasz felolvasásakor a Szináj-hegyen, és ezt követően tudjuk ezen hitünket kifejezni látszólag jelentéktelen, hétköznapi tettek útján.
Gut Sábesz 2017.02.24