A cél: Egy egész nemzedék számára feldolgozhatóvá tenni a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját.

A Sorsok Házánál megtartott ma délelőtti sajtótájékoztatón Gulyás Gergely, Miniszterelnökséget vezető miniszter és Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija bejelentették, hogy 2019-ben, a magyar deportálások megkezdésének 75. évfordulójának évében a kormány az EMIH-hel és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvánnyal (KKETTK) együttműködve megnyitja a Sorsok Házát. Az épület az EMIH tulajdonába kerül és a továbbiakban az EMIH lesz az intézmény fenntartója.

Az eseményen részt vett Schmidt Mária, a KKETTK kuratóriumának tagja és Fürjes Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára is. A bejelentés kapcsán számos kérdés merült fel a sajtó munkatársaiban, ezekről beszélgettünk Köves Slomó rabbival a sajtótájékoztató után.

Hogyan került az EMIH ennek a projektnek a közelébe?

A Holokauszt 70 éves évfordulójára a magyar kormány nagyívű kezdeményezéssel készült. 2013 őszén bejelentették, hogy egy olyan – nemzetközi viszonylatban is – nagyszabású oktatási központot és múzeumot terveznek létrehozni, amely nemcsak méltó  emléket állít az áldozatoknak, hanem alkalmas arra, hogy az egész magyar társadalom egyik legnagyobb nemzeti tragédiáját, személyes érzelmi megszólítással a közismeret és közérdeklődés terébe emelje – a fiatalabb nemzedékek számára is.  Sajnos a kezdeményezés igen hamar személyeskedő politikai csatározássá fajult, amely a múzeum kurátorainak személyi kérdéseiről és nem tartalmi kérdésekről szólt. Az EMIH a kezdetektől fogva igyekezett tudatosan kimaradni ebből a nyilvánvalóan célt tévesztő diskurzusból, ebből a méltatlan helyzetből. Az, hogy vannak személyi jellegű viták, természetes dolog. Ugyanakkor a magyar zsidó közösségnek mégis csak komoly felelőssége van abban, hogy egy ilyen kezdeményezés ne váljon megalázóan kisstílű kérdések áldozatává. Komoly felelősségünk van nekünk a zsidó közösség tagjainak és vezetőinek abban, hogy egy ilyen nagy ívű kezdeményezés létrejöttéhez aktív résztvevőként hozzájáruljunk. Egy olyan intézményről beszélünk, amely méreteiben és jelentőségében alkalmas lesz arra, hogy egy egész nemzedék számára maradandó módon felmutassa  a holokauszt morális tanulságait. Ezzel a lehetőséggel nem élni nem csak az egész magyar zsidóság, hanem össztársadalmi felelősségünk mulasztása is lenne.

Mi a célja ezzel az EMIH-nek ezzel a projekttel és miben látja a biztosítékot arra, hogy a múzeum megfelel majd az elvárásoknak?

Amikor nagyjából 2015-ben, a személyeskedő viták következtében a projekt holtpontra jutott, Schmidt Mária megkeresett, hogy jöjjek el megnézni a múzeum tartalmi koncepcióját és a látványterveket. Megnéztem egyebek mellett azokat a filmeket, amelyekben magyar zsidó holokauszt-túlélők elmesélik, hogy gyerekként hogyan élték meg a holokausztot, valamint a holokauszthoz vezető és az azt követő éveket. Ezen személyes elbeszélések, filmfelvételek mentén haladva ismerheti meg a látogató a történéseket. Úgy, hogy mindeközben nem számok és évszámok, magyarázatok zúdulnak rá mérhetetlen mennyiségben, hanem érzelmileg érintik meg a személyes történetek. Végignézve az állandó kiállítás terveit és látványterveit, valamint a történetfonalat, kiderül, hogy ez a megrendítő időutazás 1938-tól, a numerus clausust követő első zsidó törvényektől vezeti majd végig a látogatót egészen 1948-ig. Amit ott láttam, abból azt éreztem, hogy ez az áttekintés tökéletesen alkalmas arra, hogy a fiatal (és nem fiatal) látogatókat valóban megérintse és megrendítse. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki képes lenne ezt a tartalmat megrendülés nélkül befogadni.

A sajtótájékoztatón beszélt a személyes indíttatásáról egy ilyen jellegű múzeum megnyitásában vállalt felelősség kapcsán. Megosztaná ezt velünk?

12 éves voltam, amikor Izraelben először jártam és elvittek minket a Jad Vasem Intézetbe. Nekem, négy holokauszt túlélő unokájaként mélyen megérintő élmény volt a kiállítás. Végig zokogtam a tárlatot, és azt gondolom, talán ez a pont volt az életemben, amikor megerősödött bennem, hogy a zsidó közösségek újjáépítésének és a zsidóságnak szeretném szentelni az életemet. Azóta eltelt több mint 25 év, és most tavasszal ismét voltam a Jad Vasemben egy gimnazista csoportunkkal, köztük a saját 15 éves lányommal. Szomorúan tapasztaltam, hogy náluk már elmaradt a katarzis… Közel 30 év elteltével az látszik, hogy ugyan sok szó esik a holokausztról, de valamit rosszul csinálunk, mert a mostani fiatalokhoz nehéz közel hozni ezt a témát 75 évvel az események után. A túlélők hiányában a személyesség lehetősége is halványul. A szavak mennyisége nem csap át minőségbe – ezen változtatnunk kell, kontextusba kell helyeznünk a zsidóságot, a holokausztot, hogy érthetőbb legyen mindenki számára, mi is történt a 20. századnak ebben az időszakában, mi tűnt el, mit kell újjáépíteni.

Bár Gulyás Gergely bevezetőjében azt mondta, hogy kollektív felelősség nincs, de állami felelősség igenis van a holokauszt kapcsán. A magyar állam nem védte meg a polgárait 1944-ben, sőt aktívan hozzá is járult a tragédiához. Az Önnek felvázolt koncepció és a látványtervek alapján mennyire tűnik megalapozottnak az a félelem, ami megfogalmazódott az elmúlt években, miszerint a kuratórium olyan kontextusban mutatja be a holokausztot, amely az akkori magyar államvezetők felelősségét kisebbíti?

A tárlat nem 1944-gyel, hanem 1938-al, a zsidó törvényekkel kezdődik és a munkaszolgálattal folytatódik, tehát ha valaki az egyéni, morális vonatkozásokon túl a „történelmi felelősség” kérdésére is keresi a választ, nehezen fogja tudni eliminálni a Horthy rendszer felelősségét a történtekben. De még egyszer hangsúlyozom: Itt a lényeg az, hogy miként lehet ezeket a történeteket személyessé tenni. Különösen, ha a politikai felelősség jelenkori politikai hatása a kontextus, akkor nehéz ezt a célt elérni, mert aki majd foglalkozik vele, az szekértábor-logika, politikai törésvonalak mentén teszi ezt. Akit pedig nem érdekel a politikai szövegkörnyezet, azt pont az ilyen viták miatt nem is fogja érdekelni, az emberi civilizáció legborzasztóbb, és így az emberi psziché és lélektan legsötétebb bugyrait fizikai valóságában felmutató egyik legfontosabb történet.

Az EMIH eddig azt az álláspontot képviselte, hogy el kell mozdulni arról a pontról, hogy a zsidó közösségek, szervezetek a holokauszt emlékének megőrzésével definiálják magukat, most mégis olyan projektben vállalnak szerepet, ami erről szól. Nincs itt ellentmondás?

Két dolgot kell elkerülnünk: egyrészt azt, hogy a holokauszt emléke és az ezzel járó tanulságok a meghaladni vágyott köldöknéző, gettószellemiség által uralva a „zsidók belterjes ügyévé” silányuljon. Másrészt viszont arra is ügyelnünk kell, hogy megteremtsük a kontextust. Nem lehet úgy beszélni erről a – még egyszer hangsúlyozom össztársadalmi és összemberi – tragédiáról, amelynek a főszereplői a zsidók voltak, hogy ne mutassuk meg azt is, hogy kik voltak akkor és kik ma a zsidók. Mik a zsidóság gyökerei, mi a magyar zsidóság múltja és jelene, mi az a judaizmus, mit adott a zsidóság az emberiségnek az elmúlt 3000 évben és Magyarországnak az elmúlt 1000-ben. Ezt a kontextust leghitelesebben egy autentikus és nyitott élő zsidó közösség tudja megadni. Mi többek közt ebben látjuk egyik legfontosabb feladatunkat. Ragaszkodtunk ahhoz a koncepcióhoz, hogy ennek a kiállításnak úgy van értelme, ha minden középiskolás az iskolai évei alatt legalább egyszer ellátogat ide, mert akkor tudunk az eljövendő nemzedékeknek a témához való hozzáállásán változtatni.

Várhatóan milyen kiállítások segítik ennek a célnak a teljesítését?

Az alapkiállítás célja, hogy felhívja a figyelmet. Szándékunk szerint olyan dózisú érzelmi azonosulást kap majd a látogató, hogy azt érezze, erről többet is meg akar tudni. A mintegy 50 perces út során főként gyermeksorsok jelennek meg. Mivel egy diák figyelme általában 25 percig marad ugyanolyan intenzitású, ezért érdekessé kell tennünk ezt a közel egy órát. A hagyományos múzeumokban általában több órát töltünk. De a fiatalok ma úgy tájékozódnak, hogy beütik a keresőbe, amire kíváncsiak és elkezdenek olvasni. Azt kell elérnünk, hogy felkeltsük az érdeklődésüket, hatása alá kerüljenek a témának, hogy azután ezeket a fogalmakat üssék be a keresőbe és így az érzelmi bevonódás a tényanyaggal is bővülni tudjon. Akarjanak erről többet tudni. Ebből a szempontból ez a koncepció nagyon jó.

Jelen állás szerint ez már gyakorlatilag egy kész beruházás. Mire ad az állam még 2 milliárd forintot?

Jogilag az állam finanszírozza, az EMIH-nek nincs pénzügyi szerepe vagy feladata a folyamatban. Egy makulátlan minőségű, a magyar holokauszt története szempontjából ráadásul szimbolikus épület már rendelkezésre áll. Mi pedig a modern technika eszköztárát igénybevevő kiállításon keresztül szeretnénk a tartalmat bemutatni. Ebben minden résztvevő egyetért, de a dolog költségvetési lebonyolítása nem érint bennünket, ezt az állam végzi majd megfelelő csatornáin keresztül.

Az ilyen múzeumok megnyitását szakmai párbeszéd szokta megelőzni. A kiállítás elkészítése, illetve a múzeum későbbi működtetése során terveznek együttműködést a témával foglalkozó történészekkel?

Egy ilyen jelentőségű közügy kivitelezésekor természetesen szükségszerűen adódik annak a kötelessége, hogy a nemzetközi „jógyakorlatokat” és az ezeket kialakító szakértői tudást figyelembe vegyük. Minden jószándékú és szakszerű, építő szándékú megjegyzésre nyitottan kezdünk a közös munkához.

zsido.com