Jákob huszonkét évnyi szünet után arra készült, hogy a megcsalt, s talán még azóta is gyilkos indulatokat tápláló Ézsauval találkozzon. Ezen készülődésében fivéréhez már jó előre követeket küldött, hogy kipuhatolja érzéseit. Mikor a küldöttek visszatértek, rémisztő jövőképpel kellett szembenéznie: bátyja négy­száz embere élén egyenesen felé tartott. Jákob teljesen kiszolgáltatott volt. Neki nem álltak rendelkezésére harcosok, csupán családja állt mögötte: gyermekei és feleségei. Helyzete reménytelenségét fokozta, hogy tudta: az egész zsidóság jövője gyermekei túlélésén áll vagy bukik, akik közül ekkor még a legidősebb Ruvén is csupán tizenkét esztendős volt.

Utólag persze tudjuk, hogy a zsidó nép továbbélt és él, de vajon miként sikerült Jákobnak és családjának átvészelnie ezt a félelmetes találkozót?

Rási tanítja (1Mózes 32:9-hez), hogy Jákob jó stratégaként több vasat is a tűzben tartva igyekezett biztosítani családja túlélést. Az egyik ezek közül az ajándékok voltak – amiket végül hosszas unszolás árán bátyja el is fogadott –, a másik pedig az Istenhez mondott imája, mellyel egyben emlékeztette az Örökkévalót a még nagyapjának, Ábrahámnak tett ígéretére.

Fentiek mellett – ajándék küldése, Istenhez való ima – azonban Jákob egy esetleges tragikusabb kimenetelű forgatókönyvre is felkészült. Tudta, hogy bátyja számbeli fölényével szemben teljesen esélytelen egy győztes csatára, de családja – s ezáltal a zsidó nép – túlélését még így biztosíthatja: háza népét két táborra osztotta, hogy míg az egyik bátyja gyilkos támadását szenvedi el, a másik időt nyerve képes legyen elmenekülni.

Bár már évezredek teltek el a két fivér drámai találkozása óta, a zsidóság túlélése azóta is a jákobi módszereken nyugszik. Időnként diplomácia és tárgyalások útján, máskor utolsó vérre menő csatákon át biztosítjuk a zsidó folytonosságot, nem elfelejtve közben hogy sikerünk végső soron csakis Isten kezében van.