Óbuda, vagy, ahogy a zsidó lakossága évszázadokon keresztül hívta, Alt-Ofen, illetve Oven Jósén területén már a polgári időszámítás 3-4. évszázadában éltek zsidók. A jelentős népességmozgásokat hozó évszázadok azonban az egykori jelenlét emlékeit hosszú időre a felejtés homályába űzték. Ez így is maradt egészen a 14. századig, amikor már írásos emlékek bizonyítják, hogy Óbudán újból megtelepedtek zsidók. Egy 1349-ben kelt oklevél tanúsága szerint ekkorra ismét részt vállaltak a terület gyarapodásából zsidó családok. A virágzó közösség azonban az Oszmán Birodalom seregétől elszenvedett magyar vereség következtében 1526-ban végzetesen megroppant. Ezért újraformálódó zsidó életről csak a XVIII. század első évtizedeiből van tudomásunk. Az ekkor végzett összeírás 24 családot, összesen 88 főt sorol fel, olyan alattvalóként, akik főként Cseh- és Morvaországból származó betelepülő zsidó családok voltak, akik itt tudtak önálló gazdasági vállalkozásokat kialakítani.

1727-ben az óbudai zsidók Zichy gróf védelmét élvezhették. A közösséghez ekkor már Budáról elüldözött zsidók is tartoztak, akik az előírt védelmi pénz megfizetése után, a határokon túlról érkezett hitsorsosaikhoz hasonlóan viszonylagos szabadságban, és a hatóságok zaklatásaitól mentesen építhették az életüket. A Zichy grófok komoly kiváltságokban részesítették az óbudai zsidókat, akik nyilvános istentiszteleteket tarthattak, ingatlanokat szerezhettek, belügyeiket saját bíróságuk ítélete szerint rendezhették, és kóser bort, illetve húst mérhettek. Az úgynevezett zsidóbírót széles körű tisztelet övezte, és gyakran tűnt fel Óbuda utcáin, díszes ezüst pálcával a kezében, hitközségi szolga kíséretében.

A kiváltságos helyzetnek köszönhetően a hitközség 1737-ben már 43 családot, és 198 főt számlált. Ekkor szereztek maguknak temetőtelket, és alig egy évvel később, 1738-ban hozzáfogtak az első óbudai zsinagóga megépítéséhez is.