AZ ÓBUDAI ZSIDÓSÁG NYOMÁBAN
Hogyan kezdett el zsidó kultúrtörténettel foglalkozni?
Egy olyan zsidó családban nőttem föl, ahol én voltam az első, aki Budapesten született, így nagyon sokat jártunk vidékre látogatni a rokonainkat.
Ez meghatározó volt az életemben, mert viszonylag korán szembesültem az elhagyatott zsinagógák és temetők problémájával, a megcsonkított zsidósággal.
Tetszett ez a letűnt kor, ahová visszavágyódtam, így elindult bennem az érdeklődés a zsidó történelem és elsősorban az észak-kelet magyarországi orthodox-haszid életmód iránt – apai nagyszüleim innen származtak, akikkel sokat beszéltem erről a zárt, letűnt életről, miliőről. Az első diplomámat a Műszaki Egyetemen szereztem, de emellett autodidakta módon sokat olvastam zsidó témában, a századforduló környékén írt forrásokat, monográfiákat tanulmányoztam. Aztán zsidó kulturális és ifjúsági szervezetekbe kerültem, ahol a tudásommal némi nevet is szereztem magamnak. Eleinte barátoknak szerveztem vidéki zsidó túrákat, erre figyelt fel a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), és felkértek, hogy írjak egy könyvet a vidéki zsidóságról. Nagyon érdekel a városok zsidó története, különös tekintettel az embereké. Egy idő után úgy döntöttem, hogy formális keretek közé terelem a személyes érdeklődésem. 2017-ben szereztem abszolutóriumot kultúrtörténész szakon a Rabbiképző Egyetemen.
Miért érdekli Óbuda?
Mivel Budapesten élek, természetesen az itt élő zsidóság története is foglalkoztat, ráadásul Óbudán szinte már olyan érzésem van, mintha vidéken lennék. Amikor nemrég meglátogattam egy frissen ide költözött barátomat, magával ragadott az az érzés, hogy fel kell hívnom a feleségem, hogy tudassam vele, jól vagyok, megérkeztem, pedig csak húsz percig tartott az utazás. Ennél persze fontosabb, hogy Óbuda tulajdonképpen a budapesti zsidóság bölcsője. A magyar zsidó történelemre jellemző, hogy szakaszokra osztható, nincs feltétlenül folytonossága. Menórás sírkövek tanúsága szerint már a III–IV. században élhettek zsidók az Óbudához tartozó Aquincum területén, a középkorban több feljegyzés is beszámol az ittlétükről, de az újkorban is ez volt az egyik első hely, ahol zsidók letelepedhettek a Zichy család engedélyével, az 1700-as évek első negyedében. A Zichyeknek ehhez elsősorban gazdasági érdekük fűződött, merthogy tudták, hogy – ellentétben más csoportokkal – a zsidók pontosan fizetnek, így nem meglepő, hogy támogatták őket.
Az első rituális központ a zsinagógával, mikvével és vágóhíddal az uradalmi birtok központjában épülhetett ki. Fontos adalék, hogy a szabad királyvárosokba csak 1840-től telepedhettek be zsidók, tehát a nagyvárosoknak ez előtt nem is lehetett zsidó lakója.
A városok körüli településeken, melyek főképpen nemesi birtokok voltak, inkább élhettek zsidók, és nagyjából ez a helyzet állt fent Óbuda és Pest relációjában is. Az 1840-es törvény azt eredményezte, hogy a régi zsidó hitközségek gyakorlatilag elnéptelenedtek, de mindenképpen veszítettek jelentőségükből, hiszen tagjainak többsége beköltözött a legközelebbi nagyvárosba. A főváros területén sem történt ez másképpen, csupán annyi volt a különbség, hogy Pestre már 1783-tól betelepülhettek zsidók, ezek a „telepesek” pedig elsősorban Óbudáról érkeztek – ők rakták le apránként a pesti hitközség alapjait. Így az óbudai hitközség is fogyatkozni kezdett az 1800-as évek végére, de a XX. század elején még így is több ezer emberről beszélhetünk.
Milyen épített zsidó emlékek vannak Óbudán?
Az első imaház a XVIII. század első évtizedeiben épült az úgynevezett Bolgár-telken, amit Wagenmeisernek is hívtak. Ez nagyjából ugyanazon a területen volt, ahol ma is áll a zsinagóga. Az első zsinagógának nevezhető épület 1733-ban épült. Akkor már létezett a Juden platz, a „zsidó tér”, ami a mai zsinagógától délre, a Duna felőli oldalon helyezkedett el, valahol a mostani HÉV-sínek környékén. A korból vannak hiteles adataink is, ugyanis 1737-ben volt egy népszámlálás, ami szerint 43 családban 198 zsidó élt itt. 1740-ben jegyezték fel az első rabbit, a valószínűsíthetően morvaországi Iszakhar Dov Juda Oppenheimet (?–1745), később Nathan Günsberget (?–1783), de az ő működésükről nem tudunk sokat. Mindenestre az, hogy rabbit hívtak és alkalmaztak, azt jelzi, hogy ez egy releváns létszámú közösség volt már a XVIII. század első felében.
A második zsinagóga 1767 és 1769 között épült fel, amit az özvegy Zichy grófnő nemcsak engedélyezett 1765-ben, hanem még anyagilag is hozzájárult felépítéséhez.
Sok esetben a nemesi családok vagy anyagilag, vagy nyersanyagban támogatták a zsinagógák építését. Ennek lelki háttere is lehetett: addigra úgymond hozzájuk nőttek a zsidók, valószínűleg egy-két elöljáróval jobb, személyes kapcsolatot is kialakíthattak.
1769-ben Nepauer Mátét – aki a kor egyik legnevesebb építésze volt – bízták meg egy nagyobb zsinagóga tervezésével. Ez a felkérés már azt is jelzi, hogy a zsidóknak elfogadott státusza volt az óbudai társadalomban, különben Nepauer nem vállalta volna a feladatot. Ez a második óbudai zsinagóga egy kívülről egyszerűbb, a korra jellemző centrális elrendezésű, kilenc boltozatos barokk stílusú épület volt, amelyben a bima (Tóra-olvasó emelvény) középen helyezkedett el, a boltozatot pedig az emelvény körül oszlopok támasztották alá. Méretét tekintve körülbelül 300 fő befogadására volt alkalmas, de nem volt nagyobb egy polgárháznál. Nagyon közel van a Duna, ezért a talaj nedves, az alapozás pedig nem volt túl jó – oszlopok ide vagy oda –, az épület megroggyant, ezért 1807-ben egy részét le is kellett bontani. Egyes vélemények szerint a második zsinagóga bizonyos elemeit beépítették a harmadik, ma is álló épületbe.
A harmadik rabbit (Itzak Kitze, 1786) 1789-ben követte a negyedik, aki a kor egyik legjelentősebb rabbija volt, Münz Mózes (1750–1831). Ő avatta fel a ma is csodálható zsinagógát. Az épület tervezésével Landherr András helyi építészt bízták meg, aki klasszicista stílusban hívta életre az imaházat. Az alapkőletétel 1820 elején történt. A zsinagógát Münz Mózes rabbi szentelte fel. Akkoriban ez a zsinagóga a város egyik büszkesége volt. Landherr egyébként az óbudaival egy időben tervezte a hunfalvai zsinagógát is.
Kívülről klasszicista, ám belülről késő barokk és empire elemekből építkezett, a belső tér légies: itt már nincs szükség arra, hogy a bima négy sarkából induló oszlopok támasszák alá a födémet. A Tóra-olvasót napóleoni sasokkal díszített obeliszkek és Dávid király hárfájának másai díszítik. A zsidó tárgyak nagyon gyakran reflektálnak koruk uralkodóházainak szimbólumaira. Az empire stílus és a sasok inkorporálása Napóleon szeretetéhez és tiszteletéhez fűződik, hiszen ő volt az első uralkodó, aki egyenjogúsította a zsidókat.
Magyarországon ekkor emancipációról még álmodni sem mertek a zsidók, gondoljunk csak arra, hogy a szabad költözködéshez való jog is csak 1840-től lehetséges.
1848-ban ugyan felvetődött az emancipáció lehetősége, de ez végül csak 1867-ben történt meg, a recepciós törvényt pedig csak 1895-ben fogadták el. A festések is gyönyörűek, a Tóra-szekrény körüli a korban kedvelt trompe-l’œil technikával készült. Az L-alakban futó női karzatot sűrű rácsozatú mihice (nőket eltakaró rács) zárta le.
Fennmaradt személyes történet ebből a korból is?
Említettem már Münz rabbit. Az ő tekintélyét jól példázza a következő történet, ami messziről indul, de végül Óbudára érkezik. 1782-ben a prágai és a temesvári rabbik megvizsgálták a kecsegét, és kósernek nyilvánították a fogyasztását. Miután a temesvári rabbi 1797-ben meghalt, a morvaországi főrabbi azon nyomban megtiltotta a kecsegeevést. Ekkor jött a képbe Chorin Áron aradi rabbi – a kor egyik legnagyobb reformer rabbija –, aki elhatározta, hogy halálában is megvédi a temesvári rabbit: bebizonyítja, hogy a kecsege mégis kóser, és írt is erről egy pár oldalas kis könyvecskét. Válaszul 40 konzervatív rabbi átokkal fenyegette meg Chorint és minden kecsegeevőt. Erre az aradi rabbi kiadott egy második könyvet is, amelyben további reformtörekvéseit írta meg, aminek eredményeképp Márkus Benedikt morvaországi főrabbi nyomban kiátkozta. Chorin úgy döntött, hogy elmegy a kor legmeghatározóbb zsidó közösségébe, Óbudára, és Münz rabbira bízza, tegyen igazságot.
1805. szeptember 1-jén Münz rabbi magához hívta Chorint, akinek nagy meglepetésére nemcsak Münz rabbi volt jelen, hanem az aszódi és a zsámbéki rabbik is. Ekkor már sejtette, hogy nem egy könnyed csevejről lesz ott szó, hanem bét dint (vallási bíróság) állítottak fel ellene. Münz arra kérte, adja írásba, hogy az ítéletet, amit hoznak, el fogja fogadni. Másnap az óbudai község nagytermében – ahová az eljárás sok érdeklődőt vonzott – Chorint füttykoncert és fenyegető mozdulatok fogadták, ami azt jelzi, hogy az óbudai egy konzervatív, hagyományőrző közösség volt.
Az ítélet az volt, hogy ha nem vonja vissza a reformokat tartalmazó könyvét, akkor mindenki előtt levágják a szakállát, ami az egyik legnagyobb megszégyenítés, amit egy vallásos zsidóval el lehet követni. Végül is Chorin visszavonta tanait, így megőrizhette a szakállát.
Ezen a történeten keresztül láthatjuk, hogy Óbuda ekkortájt milyen fontos helyet foglalt el a Monarchia zsidóságában. Egyébként kecsege ügyben a mai napig nincs általános konszenzus – van, aki eszi és van, aki nem.
A következő rabbik is ilyen konzervatívak voltak?
Münz halála után Cvi Hirsh Heller (1776–1834) hatalmas talmudista, a korábbi bonyhádi rabbi került a közösség élére, akit távozásáért a volt közössége meg is gyászolt, de hamarosan az óbudaiak is gyászoltak, mert alig egy évvel később Heller rabbi meghalt. Ő még egyértelműen a régi világot képviselte. Hellert a tiszabői származású Hirsch Márkus (1833–1899) követte, aki jesivai (vallási iskola) tanulmányai után két évig Prágában járt egyetemre, óbudai működése után vissza is tért Prágába, végül Hamburgban lett rabbi, ahol világhírnévre tett szert. Ugyan ő is konzervatív volt, de nem annyira szigorú, és a világ változásaira nyitottabb, mint Münz. Az 1869-es magyarországi zsidó szakadás után kialakult hazai orthodox-neológ viszálykodásban gyakran állították Márkus hamburgi közösségét példának, hogy ott a tagok különböző vallási gondolkodásuk ellenére is képesek voltak egységesek maradni.
Klein Gyula (1850–1895) volt a következő a rabbiszékben, Óbudán ő vezette be a magyar hitszónoklatot viszonylag későn, 1887-ben. Az első magyar zsinagógai beszéd feltételezhetően 1817-ben, Nagykőrösön hangzott el. Klein volt az első rabbi, aki magyar nyelven jelenített meg fordításokat a Talmudból. Klein rabbi már doktorátussal rendelkezett, több egyetemre járt, tanult haladó és konzervatív gondolkodású rabbiktól egyaránt. Utána 1896-ban egy évig Ádler Illés (1868–1924) volt a közösség vezetője, akinél szintén karakteres volt a hagyománytisztelet, orthodox jesivákban nevelkedett, híresen jó szónok volt, aki rövid itteni működése után a Rumbach Sebestyén utcai nagyzsinagóga talán leghíresebb rabbija lett. Őt Wellesz Gyula (1872–1915), a budapesti Rabbiképző, vagyis egy specifikusan neológ intézmény végzettje követte, aki irodalomtörténész és a francia glosszák nagy ismerője is volt.
A következő rabbi a tragikus sorsú Schreiber Ignác (1891–1922) volt. 1922-ben ő avatta fel az új óbudai zsidó temetőt. Beszédében kitért arra, hogy „vajh, ki lesz itt az első temetett? Vajh, nagy ember lesz vagy egyszerű ember? Tóraismerő vagy egyszerű asztalos?”
A sors fintora, hogy néhány nappal később ő lett az első, mert a zsinagóga előtt elgázolta az 51-es villamos.
Ezután egy ideig rabbi nélkül maradt a közösség, míg végül Neumann Józsefet (1890–1964) hívták meg, de a rabbiszék betöltése akadályokba ütközött. Az volt ugyanis a probléma, hogy Neumann Brassóban élt, és mivel ekkor már túl vagyunk Trianonon, lezárultak a határok, nem kapott sem állampolgárságot, sem beutazási engedélyt a csonka Magyarországra, ahogyan ez történt felvidéki és erdélyi papokkal is. Trianon az egész országot sújtotta, tehát ennek semmi köze nem volt az ő zsidóságához. Csak akkor kaphatott menekültstátuszt és ezzel beutazási engedélyt, ha az erre való jogosultságát be tudta bizonyítani. A bürokrácia kanyargós útvesztőiben több évig is kallódott az ügy, végül csak 1927-ben sikerült Óbudára költöznie.
Ő volt a közösség rabbija a vészkorszakban is, és a Holokausztot túlélve, a háború után is ő maradt a poszton 1956-ig.
Utána az 1960-as évek végéig már csak vendég rabbik jártak ide, mígnem hosszú évtizedekig megszűnt az óbudai zsidó hitélet.
2010-ben vett új fordulatot az óbudai zsidóság története, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) a zsinagógát újra használatba vette, ekkortól működik itt Köves Slomó (szül. 1979) orthodox rabbi is, aki felélesztette az addig szunnyadó óbudai zsidóságot. Ma már nemcsak a rendszeres imádkozás biztosított az Óbudai Hitközségben, hanem a kóser étkeztetés, a gyerekeknek vasárnapi iskola, sőt 2017 szeptemberben a Tímár utca 16-ban megnyílt a Maimonidész Angol-Magyar Kéttannyelvű Zsidó Gimnázium is.
Milyen más zsidó intézmények voltak Óbudán?
Érdemes beszélni az Óbudai Zsidó Múzeumról is, amit 1934. április 22-én nyitottak meg. Igazgatója Gálosi Soma volt, egy jó nevű mosonmagyaróvári helytörténész és újságíró, akiről szülőhelyén utcát is elneveztek. A gyűjtemény anyagát képezték az arany és ezüst gyertyatartók, Tóra-koronák, Tóra-vértek mellett a római kori sírkövek, okiratok a Zichy családtól és IV. Károlytól, valamint óbudai zsidó céhek lobogói. A múzeum ünnepélyes megnyitójának meghívóján a Zichy utca 9.-es számú cím szerepel, ami a mai Óbuda utca 6. számnak felel meg. A kerület ezen részét sajnos teljesen ledózerolták, ma orvosi rendelő van a helyén. A cím alatti épületben volt a zsidó hitközség székháza, melyről fennmaradt egy fotó, amin egyébként az 1842-es alapítású evangélikus iskolát kívánták megörökíteni, ami a szomszédos épület volt. A fotó szép bizonyítéka annak, hogy sokáig harmonikusan tudtak egymás mellett élni a különböző felekezetű emberek. Az Egyenlőség egy 1943-as cikke szerint a zsidó múzeum már a zsinagóga első emeletén, a női karzat melletti teremben működött.
A zsidó iskolát Magyarországon az elsők között, 1784-ben alapították II. József rendelete nyomán. A felvilágosult uralkodó kötelezte a zsidó hitközségeket, hogy saját iskolákat tartsanak fenn, ahol a vallási tárgyak mellett világi ismereteket is oktatniuk kell. Az iskola egy utcára néző egyszintes kis épület volt. A tantárgyak közt szerepelt a betűismeret, szótagolás, héber olvasás, folyékony német nyelvű olvasás, a német helyesírás elemi szabályai, a német szépírás és az elemi számtan. Magyar tárgy ekkor még nem volt. A tanítás heti 22 órában folyt 2 osztályban. Még nem volt szakképzett zsidó tanító sem, aki a világi tárgyakat tudta volna tanítani, ezért keresztény tanítók oktatták a zsidó gyerekeket.
A csodájára jártak az emberek, a szülők naphosszat álltak az iskola előtt, és néztek be az ablakon, hogy vajon mi történik ott, közben pedig nagy hangzavart csaptak.
Végül ki kellett függeszteni a zsinagóga ajtajára, hogy botütés jár mindazoknak, akik hangoskodással zavarják a tanítást. Emellett persze megmaradtak a régi, úgynevezett zugiskolák is, de azokban nem tanítottak világi tárgyakat, csak héber olvasást, írást, Tórát, esetleg számtant.
Amikor II. József 1790-ben a halála előtt a nevezetes tollvonással visszavonta rendeleteit, a zsidók nagyon örültek, mert ezt az iskolát sok pénzbe került fenntartaniuk, úgyhogy azon nyomban fel is számolták, még a padokat is eladták. Bizonyára elkeseredtek, amikor jött a hír, hogy az iskolát vissza kell állítani. Legközelebb 1869-en zárt be az iskola, miután a zsidó gyerekek mehettek bármelyik másik iskolába is. Ez alapvetően jó dolog volt: így már nem is volt szükség a tisztán zsidó iskolára, a hittanórákra a rabbi járt ki. Az iskolát az 1920-as években újraalapították, és ez a Holokauszt utánig, 1948-ig működött, amíg az államosítás el nem érte.
Fontos helyszínek a zsidó temetők is. Az első a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt. 1737-ben vásárolták meg a területet a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait és Münz Mózes rabbit is. Az itt dolgozó sírásók többször jelentették, hogy „bélyeges téglákra” bukkantak a földben. Valószínű, hogy egykor a területen római fürdő lehetett, bár ezt részletes ásatások sosem támasztották alá. A temetőt 1950-ben felszámolták, és tűzoltó laktanya, valamint lakóházak létesültek itt. A Laktanya utca 33. alatt 2015-ben elhelyeztek egy emléktáblát az első óbudai zsidó temetőre emlékezve.
Fotó: Sánta Balázs
A Bécsi út és a Laborc utca sarkán is volt egy zsidó temető a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos hármas osztatú ravatalozó házat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek.
Ezt táborhegyi vagy öreg temető néven is említik a források. Ezt 1938-ig használták, majd 1950 környékén felszámolták.
Ezt követően még évtizedekig sírkőmaradványok hevertek a területen – innen a testeket a későbbi új temetőbe exhumálták. Érdekes módon, bár mindent eldózeroltak, még a keresztény kápolnákat is, valamiért a zsidó ravatalozó megmaradt, amit az útról most is látni. Ma irodaház, szépen felújították, és a mózesi kőtáblák is a helyükön maradtak.
Fotó: Sánta Balázs
A harmadik temetőt, elterjedtebb nevén a szépvölgy-ároki zsidó temetőt az 1820-as évek táján kezdték el használni, és sokáig párhuzamosan működött a másik kettővel. Ezt szintén 1938 körül számolhatták fel. Érdekessége, hogy a temetőről két művész is megemlékezik. Ámos Imrének tollrajzai vannak a pálvölgyi temetőről, Szerb Antal pedig a Budapesti kalauz marslakók számára című 1935-ös művében ír róla, tehát ekkor még biztosan megvolt. Azt írja: „Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős elvadult gyönyörű pálvölgyi temető. Azóta beköltöztek Pestre, majd Budára, mert a németek már nem akadályozták meg őket ebben. Óbudán már nem maradtak zsidók.” Nyilván ez erős túlzás, mert maradtak, de jelenlétük annyira már valóban nem volt jelentős.
A ma is létező temetőt 1922-ben a külső Bécsi úton nyitották, ide exhumálták a többi felszámolt temető halottait, ezért lehetséges, hogy régebbi sírok is vannak itt.
A zsidó hagyomány alapvetően tiltja a sírok megbolygatását, az exhumálást csak kivételes esetben teszi lehetővé, de ha felszámolnak egy területet, nincs mit tenni. Tehát Óbudán négy zsidó temető volt, amiből mára egy maradt.
Hogyan vészelte át a közösség a nagy háborúkat?
Az első világháborúba az óbudai zsidó közösségből 257-en vonultak be, ebből 55-en hősi halált haltak. A második világháború során az óbudai zsidóknak más volt a sorsa, mint azoknak, akik a pesti gettóba voltak zárva 1944 őszétől. A Szálasi hatalomátvétel után a németek 40.000 munkást követeltek a nyilas hatóságtól, akik a kérést készségesen teljesítették, és az óbudai téglagyárban gyűjtötték össze őket. Ebből 3–4 ezer fő lehetett óbudai. Arról nincs pontos kimutatás, hogy hány áldozata lett Óbudának, de nagyjából 3000-re tehető ez a szám.
Mi történt a zsinagógával?
Valószínűleg kifosztották, mint ahogy általában a többi zsinagógát is. Az ostrom alatt több sérülést is elszenvedett az épület.
Beszéljünk a jelenről!
A zsinagóga nagyjából az 1960-as évek végéig működött, majd a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK), kijátszva a maroknyi közösséget, eladta az imaházat a fejük felől. A Talmud egyébként kitér a zsinagógák eladásának problémakörére. Különbséget tesz vidéki és városi között. A vidéki zsinagógát bizonyos megkötések mellett el lehet adni, ha a befolyt összeget szent célokra fordítják, például Tórát vásárolnak. Ám városi zsinagógát egyáltalán nem lehetne eladni, ami ennek ellenére sokszor megtörtént a Holokauszt után. Viszont ami fontos, hogy a XXI. századra újra zsinagógaként funkcionál, az EMIH a 2010-es újranyitás óta az eredeti tervek alapján szinte teljesen felújította, és aktív hit- és közösségi életet tart fenn.
Dohi Gabriella
