Dr. Adler Illés: Félegyháza – Óbuda – Pest ikonikus rabbija

Kilencvenhét évvel ezelőtt, ádár rison 14-én (idén február 26-án) élete delén, munkaereje teljében, 56 évesen tért meg Teremtőjéhez dr. Adler Illés rabbi, aki összességében három évtizeden keresztül állt zsinagóga élén, először Kiskunfélegyházán, majd Óbudán végül pedig a pesti Rumbach utcában. Évfordulója kapcsán rá emlékezünk.

„Dr. Adler Illés főrabbi halottas ágyánál álltam, mikor kilehelte nemes lelkét, meghatottságomban nehezen írhatom le azt a nagy fájdalmat, melyet halála nekem okozott. Dr. Adler Illéssel 15 évig működtem együtt a Rumbach utcai templomban. Fényes tehetségű ember volt, ki okosságával és szeretetreméltóságával meghódította a híveinek szívét. A pozsonyi jesivában tett szert rabbinikus műveltségre, de kitűnően értette és tudta alkalmazni az életében az ún. ötödik Sulchan Áruchot is, hogy hogyan kell egy rabbinak bánni híveivel. Hitközségünkben közismert, gyönyörű családi életet élt, nagy gondossággal nevelte derék gyermekeit. Egymáshoz való szoros kapcsolatunk még szorosabbra fűződött, hogy öccse, a békésgyulai főrabbi vőm lett. Nemcsak a család veszítette el koronáját és nemcsak a pesti község szenvedett nagy veszteséget halálával, hanem távozása gyászba borította az egész zsidóságot. Művész volt, mint rabbi. Össze tudta egyeztetni a konzervatív irányt, – melyhez származása révén tartozott, nagynevű apja, az ismert tudós, Adler Sándor, paksi főrabbi volt, – ezt a régi, hagyományos zsidó szellemet a modern élettel. Nagy veszteséget szenvedtünk, alig pótolható veszteséget. Országszerte közismert, kitűnő szónok volt, aki minden alkalommal kitűnt fényes előadásával és nagy lelkesedésével. Chabal al deabdin veló mistakchin… [»Jaj azok felett, akik elmentek és már nem találhatók…« (Szánhedrin 111a) – Cs. V.]” – írta Feldmann Mózes (1860–1927) rabbi, aki másfél évtizedig dolgozott szorosan karöltve Adler rabbival a Rumbachban.

Adler Illés (Élijáhu háKohén) 1868-ban született Zentán (Senta, Szerbia), de gyermekkora nagy részét Jánoshalmán, majd Pakson töltötte, ahol apja, Adler Sándor (Alexander háKohén, 1847–1894) rabbiskodott. A chéder után először a paksi, majd a balassagyarmati végül pedig a pozsonyi jesivába került, ahol mély talmudi tudást és rabbidiplomát szerzett. A vallási tanulmányok mellett világi ismeretekre, sőt doktorátusra is szert tett. Héber idézetekben gazdag, de egyébként magyar nyelvű szónoklataival hamar kitűnt, melyek nyelvezetét személyes kedvenceiből, Tompa Mihály, Szász Károly és Arany János írásaiból merítette. Első működési helye 1891-től Kiskunfélegyházán volt, ahol az ottani neológ hitközség rabbija volt, melyet végig konzervatív szellemben vezetett.

Felesége a paksi Kramer-család Janka (1872–1967/5727. ádár séni 28.) leánya lett. A rebecen hűséges társa volt mindhárom működési helyén, korai özvegységét pedig méltósággal viselte a Király utca 35–37. alatti rabbilakásban, ahol élete végéig fogadta a vendégeket, akik az idős rebecen bölcsességére vágytak.

1896 a millennium éve volt, amikor hálaadó Isten-tiszteleteket rendeztek szerte az országban. Május 10-én az óbudai zsinagógában is ünnepséget tartottak, s mivel éppen akkor nem volt főrabbijuk, ezért Adler Illést hívták meg beszédet tartani. Az eseményen a kormányt Vörös László államtitkár, a fővárost Komlódy Gyula tanácsjegyző, további Bencze dr. elöljáró, Péchy dr. Tiszti orvos és Czajler ker. Kapitány képviselték, de jelen voltak az iskolák igazgatói, tanárai, katonai küldöttek és a különböző egyletek, testületek vezetői is. Adler beszédében a Kabbala tíz szférája alapján századról-századra méltatta Magyarország történelmét.

Négy nappal később, május 14-én a félegyházi neológ zsinagógában rendeztek millenniumi ünnepséget, ahol szintén megjelent a város intelligenciája, illetve dr. Holló Lajos országgyűlési képviselő is. A félegyházi hálaadó Isten-tiszteletről az alábbi feljegyzés maradt ránk:

„Az ünnepély egy szép bevezető imával vette kezdetét, mely után 118. zsoltárt énekelték el Markisohn [M. Illés (1856–1931) – Cs. V.] kántor vezetése alatt a magyar ruhába öltözött leánykák és fiúk énekkara. Majd áhítat teljesen ének kíséretében kiemelték a Thórákat a frigyszekrényből, miket Adler Illés rabbi megható ünnepi imája után a kórus éneke mellett visszahelyeztek. Ezután következett az ünnepély kiemelendő pontja. Adler Illés rabbi, mondott olyan remek, lelkesültségtől áthatott, hazafias érzelmekkel telt, szép gondolatokban bővelkedő ünnepi beszédet, mely a jelenvoltak lelkesültségét a legmagasabb fokra emelte; a beszédet befejező könyörgés pedig sok férfi és nő szeméből csalt ki könnyeket. A nagyhatású beszéd után rázendült a kórus „Hymnus” éneke, melyet a közönség az énekkarral együtt énekelt.”

A félegyházi zsidókat is büszkévé tette Adler rabbi beszéde, ekkor talán még nem is sejtették, hogy pár nappal korábban, a fővárosban sem csupán az államtitkárnál aratott sikert a rabbijuk, de az egész óbudai hitközségnél, akik még május 17-én közgyűlést hívtak össze és egyhangúlag rabbijuknak választották a kiskunfélegyházi papot. Adler rabbi távoztával nem is volt rabbijuk, de a temetésén egy félegyházi zsidó szomorúan jegyezte meg, hogy „na mostmár választhatunk új rabbit”…

A rabbi óbudai beiktatására augusztus 11-én került sor. Az ünnepség előtt még egy megható jelenetnek lehettek tanúi az ott lévők, ugyanis dr. Binfeld Lajos a félegyházi hitközség elnöke és Lederer Sándor alelnök korábban nem voltak hajlandók elbúcsúzni szeretett lelkipásztoruktól, és csak itt vettek tőle méltó búcsút.

Adler rabbi a pesti London szállodába (a Nyugati pályaudvar mellett állt a Váci úton) érkezett, ahová mintegy 50 kocsival hajtottak üdvözölni, közöttük Finály József (1845–1903) gyáros, az óbudai Chevra Kadisa és hitközség alelnöke. Dr. Rakonitz R. W. jeles talmudista szép héber citátumokkal tűzdelt beszédben hívta meg a rabbit új működési helyére. A hosszú menetet Óbudán éljenző sorok üdvözölték, s a tekintélyt parancsoló timpanonos zsinagóga előtt valóságos tömeg várta az új rabbiját.

Az ódon zsinagóga tanácstermében az ősz Ehrlich Sámuel (1822–1908) hitközségi elnök köszöntötte az elöljáróság többi tagjával, ahonnét karonfogva vezette a zsúfolásig megtelt, feldíszített zsinagógába. Beléptükkor Blumenkranz Leó főkántor és kara az „Áldva legyen, aki jön az Örökkévaló nevében, áldunk titeket az Örökkévaló házából.” (Zsoltárok 118:26.) zsoltárt kezdte énekelni, majd ennek végeztével az aggastyán Ráv Oesterreicher Pinchász Elijáhu („Pinkás Elias”, 1814–1898/5659. tisri 8.) óbudai rabbiülnök héber mondatokkal kísérte díszhelyére a fiatal rabbit.

A mincha ima után következett a székfoglaló, melyről a következőt írta az Egyenlőség újság:

„Ez a beszéd tulajdonképpen derasa volt, derasa remek magyar nyelven épp olyan remekül előadva. A legszebb vers- és midrásmagyarázatok valósággal egymást kergették és mindegyike hordozójává vált a szónok egy-egy programmpontjának. A szónoklatnak valóságos művészete volt, mit a pap közönségének bemutatott. Már textusa is igen jól volt megválasztva. A hetiszidrához füződő Midrás volt, mely elregéli, hogy Salamon király hat lépcsővel ellátott trónja előtt hírnök állott, ki mikor a király az első lépcsőre lépett, azt kiáltotta feléje: ló szate mispat, ne hajlítsd a jogot; mikor a másodikra lépett: ló szakir ponim, ne ösmerj arcot (azaz az igazság kárára senki iránt tekintettel ne légy); a harmadikra ló szikach sóchad, ne engedd magad megvesztegetni, s így tovább a hetiszidra első fejezetének tilalmain át, miből a maga programmját is szőtte-fonta az eloquens szónok. Beszéde végeztével fogadalmat, tett, hogy rajta lesz, miszerint hívei ne csak szívükben legyenek hazájukat imádó magyarok, de azokká váljanak nyelvükben is.”

A nagyhatású beszéd után a rabbi fogadta a városi képviselők, a más felekezetek papjainak, a hajógyár, a dohánygyár stb. vezetőinek gratulációit. Majd az ünnepség este egy 200 terítékes bankettel zárult.

Adler Illés rabbi hangzatos szónoklatai visszahelyezték Óbudát a Münz Mózes (1750–1831) rabbi korának zsidó magaslataiba. Egy-egy március 15-ei vagy király születésnapi szónoklata valóságos eseménynek számított, melyet tömegesen mentek meghallgatni a főváros más részeiről is. Mindeközben pedig a főrabbi korábbi közösségét sem hanyagolta el, ha csak ideje engedte, rendszeresen eljárt esketni vagy éppen temetni a Kiskun megyei városba.

Pollák Eliezer (Lázár, 1822–1905) Rumbach utcai főrabbi halálával Adler rabbi neve is felmerült, hogy a pesti hitközség őt hívná meg a konzervatív főzsinagógájába. A választás aztán évekig elhúzódott és végül a közgyűlés 1907 tavaszán nagy szavazati többséggel (114 a 4 ellen) határozta el, hogy az óbudai főrabbit jelölik az ősválasztók elé. A jelölés után kifejezetten aljas indokoktól vezérelve néhányan megpróbálták kompromittálni Adler rabbit: először plágiummal vádolták meg, hogy Hock János (1859–1936) katolikus plébánost, írót idézte forrás nélkül. Mire Hock is reagált, hogy ő egy olyan történelmi adatot hivatkozott, mely közkincs, tehát minden írónak szabadon rendelkezésére áll, egyébként pedig kijelentette: „Adler Illés drt plagizálással senki sem vádolhatja és őt tudományos és hazafias működése, valamint szónoki képessége egyaránt érdémesitik arra az állásra, amelyre a pesti izr. hitközség képviselőtestülete jelölte.”

A hoppon maradt lejáratók ezután újabb „cselhez” folyamodtak és megpróbálták elterjeszteni, hogy nincs is hattarája, vagyis rabbioklevele, a doktori diplomáját pedig még senki sem látta… Ezt követően Adler rabbi három tanú jelenlétében maga mutatta be képesítéséről szóló iratokat a Rabbiszeminárium rektorának, Bloch Mózesnek (1815–1909), aki mindent rendben talált.

Az ellenkampány eredménye végül az lett, hogy május 12-én régen látott tömegben mentek el voksolni az szavazásra jogosultak és az 1755 leadott cetliből 1470 Adler rabbinak szólt. Az eredménnyel Ehrlich G. Gusztáv (1849–1941), az Erzsébetvárosi Bank Rt. igazgatója, a választási elnök Óbudára hajtatott, ahol kijelentette, hogy: „Ez az eredmény, öröm és elégtétel nemcsak a választottnak, hanem híveinek, barátainak, a hitközségi többségnek, sőt mindazoknak is, akik a mérgezett fegyverekkel való küzdelmet helytelenítették. Reméli, hogy a küzdelem lezajlása után most már helyre áll a béke, ami a hitközségi élet nyugalmat igénylő fejlődésének föltétele. Isten áldását kéri az új rabbi munkásságára, hogy az a pesti zsidóság és a magyar haza javára válhasson.”

Adler rabbi az őszi nagyünnepek előtt, 1907. augusztus 30-án foglalta el papi hivatásának utolsó állomását. A Rumbach utcának középső szakaszát, ahol a zsinagóga is áll, a karhatalomnak kellett szabaddá tennie, ugyanis ott ezrek nyomakodtak, próbáltak még bejutni a zsinagógába, ám ez csak azoknak sikerült, akik már délután 4 órakor megérkeztek az egyébként fél7-kor kezdődő ünnepségre.

A zsúfolásig megtelt épületben Tkacs Izrael (1868–1945) főkántor és kara éneke közben Feldmann Mózes rabbi köszöntötte új kollégáját és kísérte a megboldogult Pollák rabbi helyére. Az esti ima és a szombatköszöntés után lépett Adler rabbi a szószékre, ahol „A bibliai hetileckéből vett versekre fölépített bevezetés után arra a kérdésre tért, melyik utat is válassza az ember élete útjául? Mely tulajdonságok azok, melyekre az ember leginkább súlyt helyezzen? Rabban Jochannan ben Zakkai leghíresebb öt tanítványa ötféleképpen felelt e kérdésre. Rabbi Eliezer szólott: a jóságos szem. (Az ember tudjon örvendeni mások boldogságának.) Rabbi Jehósua szólott: a hű társ; Rabbi Jószé szólott: a jó szomszéd; Rabbi Simon szólott: az előrelátás; Rabbi Eleázár szólott: a jó szív. A mester pedig mondá: Rabbi Eleázár szavait látom én a legbölcsebbeknek, mert az ő szavai magukban foglalják mindnyájatok szavait.  Ábóth traktatusának e misnájából kiindulva a szónok elragadó ékesszólással fejtegette, hogy a zsidó papnak kell, hogy élete utján a fölsorolt tulajdonságokat, melyek a jó szívben csúcsosodnak ki, mind egyesítse magában. […] Szomszédja legyen a pap híveinek, olyan szomszédja, hogy alkalmazható legyen rá Salamon király szava, mely szerint jobb a közelálló szomszéd, mint a távoli testvér. Szomszédja, kiben bizakodik a szomszéd, kinek tanácsát kéri, és ki segítségére mindig örömest kész. Szomszédja legyen, ki a szomszéd háza fölött csak úgy őrködik, mint a saját magáé fölött. Mert a ház, a zsidó ház, a zsidóság szíve. Azért is nevezi az írás a zsidóságot Izrael házának, mert a házban van az a szent talaj, amelyből vallásunk fakad és fönnmaradásunk ősereje sarjadzik.”

A pesti Chevra Kadisa égisze alatt – ortodox mintára – 1900-ban alakult meg egy vallásos emberbaráti célokat szolgáló egyesültet, az Áhávász Reim Országos Felebaráti Szeretet Egylet. Az egylet kóser élelmiszert biztosított a nem zsidó kórházakban fekvő betegek számára, illetve a gyászolóknak a siva, vagyis a hét gyásznap alatt. Az egylet népkonyhája a Síp utca 12-ben működött. Az önzetlen célú egylet munkájában Adler rabbi is részt vett, 1912-től pedig már társelnöke is volt. Az Áhávász Reim fő bevétele a fővárosi templomi perselyezésekből jött össze, ami már magában önzetlenséget feltételezett, mivel az ellátottak mintegy 60–70%-a vidéki volt. Adler rabbi nemes vonásáról árulkodik, hogy az egyleti elnökség nem csupán egy díszes pozíciója volt, hanem hivatása is; az adományozók között mindig ott találjuk az ő és felesége nevét.

Adler rabbi egy esketési szertartás után panaszkodott először hasi fájdalmakra. Orvosai és családja próbálták rávenni, hogy Karlsbadba vagy Kissingbe utazzon gyógykezelésre, ő azonban hallani sem akart arról, hogy olyan messzire szakadjon el híveitől. Végül a balatonfüredi szanatóriumba sikerült elküldeni, bár sokáig ott sem maradt. Fokozódó rosszullétei után orvos fiának határozott fellépésére a zsidó kórházba vonult, ahol már egyre csak romlott az állapota. A testében elszabaduló epe fertőzést okozott, s így elkerülhetetlenné vált a műtét, melyet szívgyengesége miatt altatás nélkül tűrt végig, úgy, hogy egy panaszszó sem hagyta el a száját. Azonban az Örökkévaló másképp rendelkezett, és az emberi segítség már hiábavalónak bizonyult. Keddre virradóan állapota kritikussá vált, a hírre kivonult a rabbiság és hitközség elöljárósága, hogy imádkozzanak érte, s egyben búcsút is vegyenek szeretett főrabbijuktól. Déli fél 1-kor véget ért a haláltusa és visszaadta lelkét Teremtőjének.

Habsburg József (1872–1962) főherceg az egyik első volt, aki – levélben – a részvétét nyilvánította Adler rabbi özvegyének. A táhárá (halottmosdatási szertartás) után a rabbi testét csütörtökön fél 11-kor a Rumbach utcai zsiagógában ravatalozták fel, itt kezdődött a beszédek sorozata, mely a Dohány utcai zsinagóga előtti téren folytatódott, ahol dr. Hevesi Simon (1868–1943) ottani főrabbi mondott búcsút:

„[…] Megillet Téged az elismerés vallásosságodért, a hagyományok kultuszával összekötött művelődési törekvéseidért, világosságot szerető lelked melegségéért, mellyel megbecsülted a haladás, a kultúra, a tudomány értékeit. Szívedben nagy erőnek gazdagsága lakott, és te pazarul szórtad életerőd kincsét. Életed delén kidültél, nagy törekvések lelkes bajnoka! Lángoló lélek, izzó szellem, küzdő harcos a hivatás terén! — Isten veled! […]”

Majd a Rákóczi úton keresztül a rákoskeresztúri központi izraelita temetőbe mentek. A Blaha Lujza térről külön villamosokat is indítottak a temetőbe, melyre szükség is volt, hiszen a gyászszertartáson mintegy 20 ezer ember vett részt. A ravatalozó pódiumára egyenként léptek fel a rabbitársak, barátok és szervezetek képviselői, az Áhávász Reim, mint „gondos atyjától” búcsúzott. A temetőben édesanyja, az özvegy paksi rebecen, született Weber Josefin (1837–1922) mellett ásott sírgödörbe helyezték végső nyugalomra.

Emlékéből fakadjon áldás!

Cseh Viktor

Források:

Kecskeméti Vilmos, „Adler Illés betegsége és halála”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 8. szám, 3. old.

„Az ezredik év ünnepélyei.”, Félegyházi Hiradó, 1896. 2. évf. 20. szám, 2. old.

„Dr. Adler Illésné halála”, Uj Élet, 1967. 22. évf. 8. szám, 6. old.

„Hevesi főrabbi beszéde a templom kapujában”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 9. szám, 3. old.

„Hirek – Ahavasz Reim.”, Egyenlőség, 1900. 19. évf. 50. szám, 10. old.

„Hirek – A pesti rabbiválasztás”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 20. szám, 10–11. old.

„Hirek – Az Ahávász Réim Felebaráti Szent-Egylet”, Egyenlőség, 1913. 32. évf. 25. szám, 10. old.

„Hirek – Az ó-budai izr. hitközségnek…”, Egyenlőség, 1896. 15. évf. 33. szám, 8–9. old.

„Hirek – Dr. Adler Illés emlékezete.”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 10. szám, 9. old.

„Hirek – Három rabbi-választás.”, Egyenlőség, 1896. 15. évf. 21. szám, 10. old.

„Hirek – Papiktatás”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 35. szám, 7–8. old.

„Hirek – Rabbiválasztás.”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 19. szám, 5. old.

„Hirek – Sirkőállítás.”, Egyenlőség, 1898. 17. évf. 23. szám, 9. old.

„Hirek – Österreicher rabbi.”, Egyenlőség, 1898. 17. évf. 38. szám, 11. old.

„József főherceg levele Adler Illés özvegyéhez”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 8. szám, 4. old.

„Ünnepnapok a fővárosban – Az óbudai hitközség…”, Egyenlőség, 1896. 15. évf. 20. szám (melléklet), 2. old.

ÓBUDAI ZSINAGÓGA