„Különös egy szent, az bizonyos. Ahelyett, hogy könyveket bújna, ítélkezne, tanulna, egész nap az erdőn kóborol, a mezőn játszik, a pásztorok közé keveredik, tegezi a kondást, pajtása a csikósnak, komája a csordásnak, ostort pattogtat a kezében, parasztos viseletben hever éjszakánként a végtelen csillagos pusztaságban, falu végén, pásztortűz mellett. […] Őszülő haja varkocsba font, kezében pásztorbot, nagy kerek kalap a fején, ott áll a Tisza mellett, körülzsongja a magyar éjszaka bűvös csöndje. Áll, mint egy szobor és a csillagokkal társalkodik, a szférák zenéjét hallgatja és várja Illés prófétát. Ő az én hősöm: a kállói szent pap.”¹ Reb Taub Jichák Ájzik, a kállói cádik 198. halálozási évfordulójának margójára.

Kinek élete csupa misztérium

Taub Jichák Ájzik rabbi (Taub Izsák; 1751–1821 / 5581. ádár II. 7.)² életéről csupán kevés tényszerű adat maradt fent, gyermekkorának nagy részét homály fedi, még születése helye is vita tárgyát képezi: egyes feltételezések szerint Nagykállón, míg mások szerint Szerencsen született. A kállói rebbe ifjú koráról az eddig ismert leghitelesebb információk a bolokhevi (Bolekhiv, Ukrajna) Dov-Beer (1723–1805) borkereskedő és históriás tollából származnak, aki 1765 tavaszán Peszáh ünnepét Reb Ájzik apja házában, Reb Je­chez­kiélnél töltötte Szerencsen – ha­bár pontosan innen sem tudjuk meg a születése helyét, viszont kiderül, hogy a később „nótás cádikként” ismert kállói rebbe már ekkor is kiváló énektudással bírt, mellyel nem félt szórakoztatni az ünnepi vendégséget sem.³

Ahogy a cím alatti keretes szövegből is kitűnik, Reb Ájzik ideje nagy részét a természetben töltötte. Egy mezőn dalolászva talált rá a haszidiz­mus alapítójának, a nagy Báál Sém Tovnak (1698–1760) egyik tanítványa Árje Léb ben Szárá („Léb Szóresz”; 1730–1796), aki a fiút Nikolsburgba (Mikulov, Csehország) vitte, ahol az ottani rebbe, Smelke Horowitz (Smuel; 1726–1778) vette szárnyai alá.⁴

A csodafiúra nagy hatást gyakorolt a lizsenszki (Leżajsk, Lengyelország) rebbe, Elimelech Weisblum (1717–1787) is, aki megjósolta neki, hogy 30 éves korában választják rabbivá;⁵ így is történt: 1781-ben, pont 30 évesen lett Nagykálló és egyben Szabolcs Vármegye főrabbija, akit egyébként, mint a magyarországi haszidizmus atyját tartanak számon.⁶

A „nótás cádik” – Cion és a magyar föld szeretete

Habár a kállói rebbe is fogadott za­rá­ndokokat, gyógyított betegeket, mégsem annyira csodatételeiről, mint inkább énekeiről híresült el, főképp a Szól a kakas már kezdetűről. A dalnak számos változata fennmaradt, ebből egy, 1928-ban a sátoraljaújhelyi jesivában lejegyzett változata a következőképpen hangzik (sok helyen eltér a ma énekelttől):⁷

Szól a kakas már

 

Szól a kakas már,

Majd meg virrad már!

Zöld erdőben, sík mezőben

Fészkel egy madár.

 

Micsoda madár?

De micsoda madár?

Sárga lába, gyöngyös szárnya,

Engem oda vár.

 

Várj, madár, várj,

Mikor lesz az már?

Ha az Isten nekem rendel,

Enyém leszel már.

 

Mikor lesz az már?

De mikor lesz az már?

„Jibboné hamikdos, ir ción temállé”

[„Ha felépül a Szentély, és Cion városa megtelik”]

Akkor lesz az már!

A hagyomány szerint a rebbe a dalt egy nyírségi pásztorfiútól hallotta, aki nem más volt, mint Éli­já­hu próféta, mely már önmagában megágyazta az ének misztikus eredetét.⁸ Hogy a rebbe nótája nem egyszerű pásztor- vagy lakodalmi ének volt, azt a korszak mutatja, amikor keletkezett, az a kor, amikor az „igazságot” bottal mérték, zsidó földet nem csak hogy nem vehetett, de a legtöbb helyen még sem telepedhetett, sőt időnként még vérvádba is fogták. Nem csoda hát, ha a zsidó sűrűn gondolt Cionra és a Messiás eljövetelére.⁹

Ugyanakkor a zsidóban megvolt a kellő derűlátás is, hogy a magyar föld az ő otthonuk is lehet, így számos férfiú, aki még nem is volt a haza szülöttje, viszont a magyar hon halottja akart lenni, így 1848-ban harcolt a magyar szabadságért, esténként pedig a tábortüzek mellett zsidók és keresztények együtt énekelték a rebbe nótáját, a Szól a kakas már kezdetűt.¹⁰

Az Örökkévaló előtt minden őszinte ima egyenlő

A kállói rebbe filozófiáját jól példázza a következő kis történet: egyszer egy zsidó pásztorgyerek tévedt a nagykállói zsinagógába, mely az Istent dicsérő imától volt hangos. Egy bóher imakönyvet tett a fiú elé, aki talán még az „alef-bész”-t sem ismerte, zavarba is jött ettől, hát előkapta tilinkóját és rázendített. Rebellió, sípszó az Isten-tiszteleten! A fiút majdnem meglincselték, de a rebbe közéjük lépett, és azt mondta gyülekezetének: tudjátok meg, hogy ez a fiú csak imádkozni akart, jelt adni az Égnek, hogy imája van az Örökkévaló számára, és az ő egyszerű síphangja ugyanolyan értékű, mint itt az összes ember zajos imája együtt.

Sőt, a tanulatlan fiú imája még többet is ér az Örökkévaló előtt, mint a közösség monoton módon elmormolt imája, és ha nem lett volna a fiú, ki megfújja sípját, akkor az itt elmondott szent szavak mind zárt ajtót dörgetnek, mert nem lett volna a fiú őszinte hangja, mely kinyitja az Ég kapuját és felviszi az imákat az Örökkévaló trónusáig.¹¹

A kállói rebbe halála után

A rebbe sírjára – a más híres rabbik macéváin megszokott bibliai idézetekkel teletűzdelt hangzatos megemlékezés helyett – a szentéletű kívánságának megfelelően csak egyszerű szöveget véstek fel, egyetlen dicséretét, hogy „becsületes zsidó” volt jiddisül írták: „erlicher jid”.¹²

A rebbe halálával akkora űrt hagyott a nagykállói hitközségben, hogy új főrabbit egészen 1840-ig nem találtak, amikor végre Benet Jesájá rabbi (Benedek József; 1792–1864 / 5625. kiszlév 19.),¹³ a híres morvaországi főrabbi, Mordecháj Benet (1753–1829) fiát választották meg, aki haláláig viselte nagy elődje örökségét.¹⁴

Érdemes megemlíteni, hogy a kállói rebbe híres nótáját nemcsak az egyszerű zsidók és keresztények tartották életben, hanem Kálló utolsó főrabbija, Bródy Emánuel (Menáchem Bródy; 1862–1938 / 5698. áv 8.)¹⁵ is, ahogy ezt egy nekrológjában megfogalmazták:

„Mint a magyar föld szülötte (kisvárdai születésű volt), izzón szerette a Nyírség minden kis rögét és ha egy-egy örömünnepélyen megjelent hívei közt, mindig Ő volt az első, aki rázendített a kállói nagy Cádik által szerzett »Szól a kakas már« dalra. Cádik volt Ő is, méltó utóda a Nagynak”¹⁶

A kállói rebbe nótáját ma is ezrek éneklik szerte a világban, méghozzá igazi ízes szabolcsi tájszólásban, még azok is, akik már magyarul sem tudnak. Nagykálló neve a jiddisben háromféle alakra torzult, így létezik „Káliv”, „Kálov” és „Kálev” formában is. Két utóbbi a második világháború után kettészakadt haszid közösség megkülönböztetésére is szolgál, így a „Kálov”-iak az Egyesült Államokban élő, míg a „Kálev”-iek az Izraelben élő haszid közösséget jelölik. Az öreg temetőtől nem messze áll az egykori zsidó elemi épülete, rajta héber szöveg, mely könnyedén megtévesztheti az arrajárót, ugyanis az írásmódból a kálovi, azaz amerikai közösségre asszociálhat, viszont az épületet a kállói haszidoktól függetlenül, egy osztrák magánember újította fel és üzemelteti pihenőhelyül a zarándokok számára – az információért köszönet Blajer Gábor temetőgondnok úrnak. 

A kállói rebbe sírja Fotó: Mózes Krisztián

A „kállói zsidó búcsú” 1893-ban

A rebbe járcájtjakor máig ezrek zarándokolnak el a régi temetőben lévő sírjához, mely szokás igen hamar meghonosodott, sőt jelentős hatással bírt a tél végi nap alakulásában. A köznyelvbe, mint „zsidó búcsú” vonult be, miután a sok zarándok érkezését kihasználva tömegesen jöttek a legkülönbözőbb árusok is, akik mézeskalácstól kezdve mindenféle héber klasszikust kínáltak megvételre. A századfordulótól az állami vasutak 50%-os menetjegyet biztosított a jorcájtra utazóknak, a két világháború között pedig negyedóránként indítottak buszokat a közeli nagyobb városokból.¹⁷ És hogy miképp is festett egy kállói zarándoklat 1893-ban, azt megtudhatjuk egy korabeli cikkből:

„Lehet már vagy hatvan, hetven éve, hogy a Nagykálló városban lévő zsidó temetőbe nem temetnek. Csak a sűrű egymás mellé ültetett akácok, a földből alig kiemelkedő megfejthetetlen hieroglifákkal teleírott sírkövek jelzik, hogy itt temető volt, hogy minden kő egy-egy romba dőlt életet rejt.

Egész éven át kihalt a tájéka. Csak néha-néha reppen fel egy-egy kósza madár víz dalt csevegve, míg csendesen a dal is elhal. Az évszázados fák mozdulatlanul állnak, mintha megihlette volna őket a temető komor csendje. Nincs senki, ki könnyezve járjon a temetőben, hisz sokszor megsiratták már azokat is, kiknek itt sírniuk kellene. Nem is gondozza senki a sírokat, csak egy kis épület van, amelyben nyugovóról nem feledkeztek meg. E helyen nyugszik a nagykállói híres, világra szóló csodarabbi. Mikor aztán a csodarabbi halálának évfordulója van, megnépesül a táj, mintha valamennyi halott kiszállna sírjából. Az ország legtávolabbi részéből, sőt Lengyelországból is elzarándokolnak a hófehér szakállú, kaftános öregek, hogy a szent papnak porát csókolhassák, hogy támogatást kérjenek. De milyen kinézése van ilyenkor a tősgyökeres magyaroktól lakott városnak!… Éppen a napokban (febr. 23.) volt a hírneves évforduló. Egy ősz, összegörnyedt alaktól csupa kíváncsiságból megkérdeztem, honnan jött, miért jött? Biggyedt szeme megvillant, barázdáktól szántott arcát az öröm, a remény pírja borítá el, midőn mondá, hogy Nyitra megye egy kis falujából jött, felesége nagyon beteg, segítséget jött kérni a szent pap poraitól…”¹⁸

 

Cseh Viktor írása

¹ „A kállói papról”, Egyenlőség (1929), 49. évf. 21. szám, 12. o.; ² Kinstlicher, Mose Alexander Zusa, (szerk.), Chódes Bechodso Luách 5759 – Jomá dehilulá sel geoné Erec Hágár (Bne Brak: Zikaron Mifal Lehancahat Jehadut Hungaria, 1998), 91. o. A továbbiakban, mint: Kinstlicher, C. B. L. ; ³ Biale, David, Hasidim – A new History (New Jersay: Princeton University, 2018), 391-393. o.; ⁴ Buber, Martin, Haszid történetek, vol. II. (Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1995), 81-82. o.; ⁵ Orbán Ferenc, Magyar zsidó zarándokkönyv (Budapest: Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, 2004), 56. o.; ⁶ Szilágyi-Windt László, A kállói cádik, a nagykállói zsidóság története (Jeruzsálem: szerzői kiadás, 1959), 16. o. A továbbiakban, mint: Szilágyi-Windt, A K. C.; ⁷ Knopfler Sándor, „Szól a kakas már…”, Egyenlőség (1928), 48. évf. 28. szám, 8. o.; ⁸ Dési Géza dr., „Szól a kakas már…”, Egyenlőség (1931), 51. évf. 15. szám, 1-2. o.; ⁹ Pásztor Mihály, „Az Egyenlőség regényei – Szól a kakas már…”, Egyenlőség (1925), 44. évf. 33. szám, 14. o.; ¹⁰ Szabolcsi Lajos dr., „A chaszidizmus II. előadás. A kállói pap”, Egyenlőség (1921), 40. évf. 52. szám, 7-8. o.; ¹¹ Szabolcsi Lajos dr., „A chaszidizmus II. előadás. A kállói pap”, Egyenlőség (1922), 40. évf. 2. szám, 9. o.; ¹² Szilágyi-Windt, A K. C., 39. o.; ¹³ Kinstlicher, C. B. L., 79. o.; ¹⁴ Szilágyi-Windt, A K. C., 40-43. o.; ¹⁵ Kinstlicher, H. B. L., 119. o.; ¹⁶ Róna Sámuel, „Meghalt a kállói szent pap”, Egyenlőség (1938), 58. évf. 34. szám, 10. o.; ¹⁷ „Zarándoklás a kállói szent pap sirjához”, Egyenlőség (1929), 49. évf. 30. szám, 6. o.; ¹⁸ Mandel József, „A csodarabbi, mint versíró”, Nyirvidék (1893), 14. évf. 9. szám, 4. o.