Izrael október hetedike után: az életet folytatni kell!
E.J.: Az út úgy volt összeállítva, hogy a végén énekkel, beszélgetésekkel feldolgoztuk, feloldottuk az aznap látottakat. Erőt adott az emberek bátorsága, és hogy minden okkal történik, és mindenből próbálnak tanulni.
H.J.: Azt láttuk, hogy az emberek nagy energiát tesznek abba, hogy jó színben lássák a dolgokat. Ebben példamutatóak. Magyarországon az emberek sokkal kisebb dolgoktól összeomlanak… Izraelben nem engedhetik meg maguknak a félelmet, ha csak erre koncentrálnának, nem tudnának élni.
Az emberek félnek?
H.J: Mi ezt nem érzékeltük. Azok az emberek, akikkel találkoztunk, inkább felfokozott érzelmi állapotban voltak. Mindenben a jót, az előremutatót igyekeznek látni. Egyesek úgy vélekednek, október 7 figyelmeztetés volt, hogy a zsidóknak jobban össze kellene tartani. Szerintük a nemzeten belüli ellentétet kellene felszámolni, enyhíteni a belső vitákat, a közös értékekre alapozni. Az utazócsoportban is vegyesen voltak vallásos és nem vallásos tagok.
Hogyan jellemeznétek akkor az általános hangulatot?
H. J.: Ahány ember, annyi válasz. Purimkor érkeztünk, ami egy vidám ünnep. Móka, kacagás, jelmezek, akkor is, ha ki tudja, mit hoz a holnap. Akikkel mi találkoztunk nagyon elkötelezettek, és amellett állnak, hogy az életet folytatni kell, nem szabad megrettenni a nehéz helyzetektől. Beszéltünk egy férfivel, aki sok fiatalt megmentett a Nova Fesztiválon, és azóta is poszttraumás stressz-szindrómával küzd.
E.J.: Ő egymaga háromszázötven fiatalt mentett meg, mégis heti kétszer jár terápiára, mert nem az van a fejében, mennyi életet mentett meg, hanem hogy mennyit nem tudott.
Milyen volt szembesülni a helyzettel?
E.J: Más a televízióban nézni, és más, egészen megrázó személyesen találkozni az érintettekkel, hallani a történeteket. Ahogy említettem, sokakkal beszéltünk, akik közvetlenül érintettek. Találkoztunk olyan édesanyával, akinek meghalt a gyereke, olyannal is, akinek még mindig túsz, olyannal is, akinek a gyereke megmenekült, de az apósa még mindig túsz, a barátait megölték.
A közösségi élet ugyanúgy zajlik, mint eddig? Gondolok itt közösségi terekre, ahol a barátok találkoznak?
H.J.: Mindent megtesznek azért, hogy az élet ugyanúgy menjen tovább, mint korábban. A Purim Jeruzsálemben fantasztikus volt, a történtek nem akadályozták az embereket az ünneplésben.
Biztonságos most ott lenni?
E.J.: Szerintem abszolút biztonságos. Mi másfél kilométerre voltunk a gázai határtól, nehéz volt megszokni, hogy lőnek, ez távol volt tőlünk, de a hangja félelmetes. Először összerezzen az ember, de az izraeliek ezt megszokták, és azt is tudják, hogy ha kell, milyen óvóhelyre
kell menni.
A családod sem féltett?
E.J: Egyik gyerekünk Izraelben lakik, úgyhogy lényegében minden nap értesülünk az ottani életről. Az elején nagyon izgultunk, de mikor én kimentem, egyáltalán nem féltem, tudtam, hogy mi vár rám.
Milyen hatással volt rátok az út?
H.J.: Számomra egy nagyon meghatározó út volt. Sokat lehet tanulni tőlük: mikor rossz dolgok történnek, az ember ne kezdje el sajnálni magát. Minden dolog eltörpül, mikor azt látod, hogy valaki a gyerekének elvesztése után is talpon marad és erőt ad másoknak. Nagyon tartalmas utazás volt, és szeretnénk, ha minél többen megtudnák, mit láttunk és milyen tanulságokat lehet leszűrni mindebből.
E.J.: Számomra legmegrázóbbak azok az esetek, ahol a gyerekek még mindig túszok, mert ott hatalmas a bizonytalanság, élnek-e még egyáltalán. Egy hölgy pedig azt mondta, számára az az ijesztő, amit Európáról hall, például az antiszemitizmus. Ők Izraelben meg tudják védeni magukat, de vajon a diaszpórában élő zsidókat ki fogja megmenteni.
zsido.com