A zsidóságban vannak szent tárgyak, amiket az emel ki a hétköznapi tárgyak sorából, hogy funkciójuk Istenhez kapcsolja őket. Olyan tárgyak ezek, amiket az istenszolgálathoz használunk kizárólag (lásd A rabbi válaszol 1. kötet 40. és 43. fejezet).
Különösen szentek azok a tárgyak, amelyekben kézzel írt szent szöveg is van. Ilyen pl. a Tóra-tekercs, amire Mózes öt könyvét írták vagy a tfilin, amiben négy pergamenre írt bibliai vers található.
A Tóra-tekercset meg kell tisztelni többek között azzal,
hogy nem csak simán letesszük egy asztalra, hanem van egy neki kijelölt helye. Ezért van a zsinagógákban Tóra-szekrény, az áron hákodes, amiben tartják a Tóratekercset (Sulchán áruch JD 282:1., Talmudic Encyclopedia [héber] 2. kötet 180–182. oldal).
Ezen kívül a tiszteletadás jeleként felállunk, amikor
körbeviszik a Tórát a zsinagógában (SÁ uo. 2.).
Nagyon komoly baj, ha, Isten őrizz, egy Tóra vagy egy tfilin leesik a földre. Ilyenkor böjtölni kell: tfilin esetében annak, aki leejtette, a Tóra esetében akár az egész közösségnek, mindenkinek, aki jelen volt és látta a szomorú esetet (lásd Mágén Ávrahám 44:4., Divré Chájim responsum 1. kötet JD 59. fejezet).
A nyomtatott szent könyveket is meg kell tisztelni, legyen az imakönyv, Biblia vagy Talmud (Turé záháv JD 271:8.; Hásézéfer böháláchá 9:1.).
Ha egy ilyen könyv esik le, akkor gyorsan fel kell emelni, és szokás megcsókolni, hogy „kárpótoljuk a szégyenért” (Bét lechem Jehudá JD 282:6.; Áruch hásulchán uo. 11.).
Az askenázi szokás az, hogy ilyen könyvet nem tesznek le lefelé fordítva, mindig úgy helyezik, hogy a címlapja nézzen felfelé (valószínűleg a SÁ uo. 5. RöMÁ alapján, lásd Röfáél Tsaban: Nefes chájá 1. kötet 119–120. oldal). Éppen ezért, amikor elindítottam az új magyar fordítású imakönyvsorozatunkat, akkor magyar és héber
címlapot is terveztettem a könyveknek: a tudnivalók és a tanulmányok balról jobbra haladva olvashatóak, míg maga az imakönyv jobbról balra, így nem lehet fordítva letenni a könyvet.
Jichák Rassabi, Izraelben élő jemeni rabbi könyvében (Sulchán áruch hámökucár 5. kötet 195–196. oldal) olvastam, hogy náluk Jemenben ennek nem volt hagyománya. Szerinte Európában azért alakult ki ez a szokás, mert a héberül írt könyvek fordítva lapozódnak, mint a latin- vagy cirillbetűsek. Ezért már a lehelyezéssel is lehetett jelezni, hogy zsidó vagy nem-zsidó könyvről van-e szó. Jemenben ezzel szemben az arabul írt könyvek
ugyanúgy lapozódtak, mint a héber betűsek, így ezzel nem lehetett megkülönböztetni őket, nem volt jelentősége, hogy milyen irányba rakták le őket.
Eheti törökországi utamon tapasztaltam meg először ezt a
különbséget a valóságban. Egy rabbikonferencián vettem részt, melyre 40 országból érkeztek lubavicsi rabbik Isztambulba, aminek keretén belül Jichák Haleva törökországi főrabbi reggelire hívta meg a résztvevőket.
Ahogy a reggelinél mellette ültem, észrevettem, hogy Haleva rabbi mellett van egy könyvecske, ami úgy volt letéve, mintha balról jobbra lapozódna. Amikor felkérték, hogy mondjon köszöntőt az egybegyűlteknek és felemelte
a könyvet, rájöttem, hogy az egy Chumás (nyomtatott Tóra). Ekkor értettem meg, hogy semelyik jobbról balra haladó írást használó országban nem alakult ki a
könyv letételének Európában elterjedt hagyománya a fentiek miatt.
(Tudni kell, hogy a török írás csak 1928 óta használja a latin betűket, korábban jobbról balra haladó írásuk volt.)
Gut Sábesz 2019.05.10.