Sávuot, a hetek ünnepe, sziván hónap hatodik és hetedik napján van: idén 2016. június 11-én estétől június 13-án estéig ünnepeljük. Az ünnepnek két oka van: megemlékezünk a Sínai-hegyi Tóra-adásról, illetve az első gyümölcsök áldozatáról – a bikurimra –, melyet a korai aratásért való hálaadásként ajánlottak fel a Jeruzsálemi Szentélyben. Ezért nevezik Chág HáBikurimnak is. Sávuot a Peszách után számolt hét hét betetőzése. A zsidók Peszáchkor elnyert szabadsága értelmetlen lett volna a Sínain megkapott Tóra alakító és megőrző ereje nélkül.

Sávuot – a Tóra-adás ünnepe, ötven nappal van Peszách után. A Tórában egyrészt, mint a „gyülekezés ünnepe” (áceret), másrészt a „Zsengék bemutatásának ünnepe” (chág hábikurim) van megemlítve, de legfőképp a Tóra-adás ünnepének tartják. Ezen a napon olvassák fel a Tíz Parancsolatot a zsinagógában. Az Egyiptomból csodálatos módon kiszabadult gyülevész rabszolgahad néppé-nemzetté válásának legfontosabb tényezője nem a fizikai szabadulás volt. Ha így lett volna, akkor hamarosan elfoglalják az őseinknek ígért Kánaánt, az Ígéret Földjét, és a környező népek mintájára élik életüket. Mint ismeretes, nem ez történt. A megszabadult nép nem tudta mit kezdjen a számára ismeretlen fogalommal, a szabadsággal. Kialakult egy kétértelmű helyzet, melynek tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyrészt nagy lelkesedéssel fogadták a Mózes által adott Tórát „megtartjuk és meghallgatjuk” felkiáltással (ami persze fordított sorrendben sokkal ésszerűbb lett volna) másrészt az első adandó alkalommal megszegték minden szavát, megkeserítve ezzel Mózes életét. Így következett aztán be a 40 évi vándorlás a sivatagban, mely idő alatt kihalt az egykor rabszolgaságban élt nemzedék, s egy új, fogékony generáció népesítette be az Ígéret Földjét. Később, a bírák, majd a királyok korában kiderült, hogy nem elég a függetlenség, ha hiányzik a szellemi összetartó erő, ami megakadályozza, hogy egy nép beolvadjon a környező népek kultúrájába. S a zsidó nép esetében ezt az összetartó erőt a Tóra képviselte akkor is, most is. Élhet valaki bárhol, a világ különböző országaiban, beszélhet bármilyen nyelven – mégis van egy közös nyelvük, kultúrájuk – a Tóra. A Tóra az, ami összeköti a világ minden részén szétszóródott zsidókat. Mi tartottuk meg a Tórát – a Tóra tartott meg bennünket, hisz ez csinált belőlünk népet. „Figyeld és halljad, Izrael! Ezen a napon lettél az Örökkévalónak, a te Istenednek népe. Hallgass tehát a szavára, és tedd meg parancsolatait és törvényeit…” (5Mózes 27:9-10.) Ezt mondta Mózes népének vándorlásuk negyvenedik évében, amikor már közeledett a bolyongás vége. Bölcseink szerint negyven év múltán is élénken élt az emberek emlékezetében a Tóra-adás eseménye, s ezáltal számukra a Tóra és nemzeti létük megszületése között magától értetődő volt az összefüggés. A mai, modern világban is a Tóra az egyetlen igazi összekötő kapocs a szétszóródott zsidóság között. Ahol és akik nem tartják meg a Tóra parancsolatait, ott előbb- utóbb megszűnnek a zsidósághoz tartozónak lenni. Sávuot a második zarándok-ünnep.

Mindenki képessége szerint

A chászid folklór is mindenekelőtt a Tóra-adást tekinti a Sávuot legfőbb jellemzőjének, de többféle jelentést is tulajdonít neki. Isten miért nem Erec Jiszráélban adta a Tórát a zsidóknak? Miért a Színáj hegyén, a sivatag kellős közepén, Erecen kívül? Azért – válaszolja a Midrás – mert Isten nem akarta, hogy a Tóra viszály forrása legyen a törzsek között, hogy bármelyikük is azzal kérkedhessen, hogy az ő felségterületén történt a Tóra-adás. Ezért hasonlítja a hagyomány a Tórát a tűzhöz és a vízhez, amiképpen ezek ingyen vannak, így kaptuk a Tórát is ingyen, így vált minden zsidó közkincsévé, s senki nem sajátíthatja azt ki magának. (Midrás Lekách Tov) Miért nevezik Sávuotot a Tóra-adás ünnepének és nem a Tóra-kapás (átvétel) ünnepének? – tette fel a kérdést Jichák Meir, a guri rebbe, a Chidusé Rim szerzője. Azért, mert a Tóra-adása egyszeri esemény volt 3306 évvel ezelőtt aminek emlékére ünnepeljük Sávuot ünnepét. A Tóra átvétele pedig azóta folyamatosan tart és még most sem ért véget . . . 1. Ugyanerre a kérdésre a kocki rebbe pedig azt válaszolta: – A Tóra-adás minden zsidónak egyformán szólt. Mindenki egyenlő mértékben kapta a Tórát. Az átvétel esetében már nem lehet egyenlőség, ,mivel azt mindenki a maga képessége, értelme és érzelme szerint kapja. Sávuot héberül heteket jelent. Ez utal arra a hét hétre (49 nap), ami Peszách és Sávuot között van. Sávuot másik jelentése: eskü (Svuá). Ez arra utal, hogy a Teremtő és a zsidó nép kölcsönös kötelezettséget vállaltak, azaz hűséget esküdtek egymásnak. A zsidók arra esküsznek, hogy nem cserélik fel az Örökkévalót valamely más istenségre, míg a Teremtő arra esküdött meg, hogy nem cserél fel bennünket egy más néppel . . . Feltűnő, hogy minden ünnepen – a napi áldozatok között – van egy, amit vétek-áldozatnak neveznek („Száir- Chátát”), egyedül Sávuot ünnepével kapcsolatban nem említtetik a vétek. Vajon miért? A berdicsevi Lévi Jichák szerint azért, mert ezen az ünnepen, a Tóraadás napján minden zsidó „betértnek” számít, aki aznap vált zsidóvá azáltal, hogy elfogadta és magára vállalta a Tóra parancsolatait. Na már most, egy betért (prozelita) olyan, mint egy ma született gyerek, akinek nincsenek vétkei . . . Ugyancsak Lévi Jichák így érvelt – az egekkel folytatott vitájában -egyik Sávuotkor: – Világ Ura! akkor Te, mint király és bíró jelensz meg a zsidó nép előtt, minek következtében – akaratod ellenére – nincs módodban megbocsátónak is lenni (hiszen bölcseink szerint egy királynak adnia kell tekintélyére és nem tekinthet el az ellene elkövetett függelemsértésektől). Ma viszont, Sávuotkor, a Tóra-adás ünnepén , mint egy bölcs rabbi jelensz meg előttünk, és ebben a minőségedben már feltétlenül megbocsáthatsz az ellened vétkezőknek, hiszen a „rabbi, ha lemond a neki kijáró tiszteletről -akkor ezt jogosan teszi” és senki nem rója ezt fel neki. (Kidusin 32.)

* * *
Ismeretes az a talmudi legenda, miszerint az Örökkévaló felajánlotta a Tórát más, korabeli népeknek is, de azok – különféle kifogásokkal – elutasították. Csak ezt követően fordult a zsidókhoz, akik viszont elfogadták. Mondá erre az egyik ismert chászid rebbe: – Az Örökkévaló nagyon jól tudta, hogy a népek el fogják utasítani a Tórát. Miért ajánlotta fel mégis nekik? Azért, mert mint utóbb kiderült, mégis csak volt ennek némi eredménye. Bár elutasították, de a pogány népek megismertek valamit a Tórából, annak morális tartalmából.

* * *
Egy másik chászid rebbe pedig feltette azt a logikus kérdést: mi lett volna ha valamelyik nép elfogadta volna a felajánlott Tórát? Akkor mi, zsidók, tán kimaradtunk volna belőle, Isten őrizz? Hát valóban csak azért lett a miénk, mert senkinek sem kellett? – Nem erről van szó – adta meg saját maga a választ. Isten eredetileg is a zsidóknak akarta adni a Tórát. Csupán azért ajánlotta fel más népeknek is, hogy a zsidók megirigyeljék a többi népet, és tartsanak attól, hogy elorozzák előlük.

* * *
Amikor a polneai Jákov-Joszéf – Báál-Sém-Tov sógora – megírta a Báál-Sém-Tov-i chászidizmus kézikönyvét – hogy könyvét el tudja adni, városról-városra vándorolt. A könyvet drága pénzért, egy aranyért árulta. Berdicsevbe érkezvén megszállt egy fogadóban, ahol várta a vevőket. Azok pedig csak nem akartak jönni. Amikor a szerző elpanaszolta bánatát a zsitomíri reb Wolfnak, aki maga is szerzője volt egy chászid témájú könyvnek (Or Háméir), az így vigasztalta: – Nem te vagy az egyetlen, aki így járt. Maga az Örökkévaló, aki kétségtelenül nem rosszabb könyvet írt, mint te – a Tórát – bejárta vele a világot, mindenütt házalt vele, felajánlotta fűnek-fának és senki nem akarta megvenni . . .

* * *
A Midrás szerint a Tóra-adás úgy történt, hogy az Örökkévaló a zsidó nép feje fölé borította a Szináj hegyet, „mint egy teknőt” és azt mondta: Ha elfogadják – jó, ha nem, itt lesz a vesztük (Sábát 88.). A rabbinikus forrásokban igen sokan megkérdőjelezték ezt a tételt. Egyrészt azért, mert ez ellenkezik azzal az Írásverssel, mely szerint a héber törzsek lelkesen, közfelkiáltással fogadták el a Tórát, mondván „megtesszük és meghallgatjuk” (2Mózes 24:7.), másrészt pedig, mit ér az, ha valamit erővel kényszerítenek rá egy népre? Maga a Talmud is felteszi a kérdést, s úgy válaszolja meg, miszerint az Örökkévaló, már jó előre lehetőséget adott a kifogásra, ha a zsidók netán nem tartanák be a Tóra parancsolatait. S ekkor védekezhetnek azzal, hogy őket kényszerítették, hogy elfogadják. Ezt az érvet sem fogadja el mindenki. A „Torá Tmimá” szerzője azt a logikus kérdést veti fel, hogy mennyiben kifogás az, hogy kényszerítve voltak? Minden rendelet, törvény, dekrétum vagy szabály, amit hatóság hoz-kötelez mindenkit annak betartására, akár egyetért vele, akár nem. Természetesen minden törvényben van egyfajta kényszer is – így tehát ez nem lehet kifogás. Az érdemleges magyarázat a zsidó törvénykezésben keresendő. Eszerint (Chósen Mispát, 369. paragrafus) az állam törvényei – Diná Dömálchutá – csak akkor kötelezik a zsidókat – a háláchá szerint – ha azok az illető állam minden polgárára vonatkoznak. Amennyiben az állam törvénye csak egy bizonyos népréteget érint (mint pl. a jogfosztó, diszkriminatív zsidótörvények) akkor azoknak a háláchá szerint semmi erkölcsi alapjuk nincs, és nem bírnak kötelező erővel, mivel – szól az indoklás – egy királynak (vagy egy kormánynak) kötelessége egyenlő elbírálásban részesíteni minden polgárát. Ebben az esetben tehát valóban az történt, hogy az Örökkévaló rákényszerítette a zsidókra a Tórát, a Szináj hegyen, de csakis és kizárólag a zsidókra, és nem a világ más népeire. Jogos tehát a kifogásunk, miszerint kényszerhelyzet volt . . . .

* * *
Reb Áháron, a csernobili rebbe, a berdicsevi rebbéhez hasonlóan, így érvelt ugyancsak Sávuotkor: – Nagy valami, hogy a zsidók elfogadták a Tórát? Volt aranyuk és ezüstjük rengeteg, hiszen Egyiptomból sok értéket kimentettek, a tengerbe fúlt egyiptomiaktól is szép zsákmány jutott nekik, felszabadultak az elnyomás alól, de még betegeik, valamint a testi fogyatékosságban szenvedők is meggyógyultak (Midrás). Ezenfelül minden egyes zsidó saját szemével láthatta az isteni Gondviselés megnyilvánulását – hát akkor miért is ne fogadták volna el a Tórát? Ezzel szemben mi a helyzet ma? – folytatta a rebbe eszmefuttatását. Mindaz a jó, ami akkor volt – ma nincs nekünk. S mégis, ennek ellenére, ha ma újra nekünk akarnád adni a Tórát – meglátnád, drága Istenem, milyen örömmel fogadnánk el ma is, s tartanánk be törvényeit. . . Sávuot éjszakáján ébren szokás maradni, és a Tikun nevű gyűjteményt olvasni, amelyben szemelvények találhatók az írott és Szóbeli Tórából. Ennek a szokásnak az eredete a Zohárban lelhető fel. A kállói rebbe, reb Eizik Taub fia, reb Mose Chájim, a ziditsovi cádik lányával lépett frigyre. A fiatal pár Nagykállóban, a cádik, reb Eizik Taub házában lakott. Egyszer a fiatalasszony hazament meglátogatni édesapját, aki arra kérte lányát, beszéljen apósáról, annak életviteléről, szokásairól. Lánya, Rézele, elmesélte, hogy egyszer apósa, a Sávuot előtti délutánon lepihent, de elaludt, és végigaludta az ünnep mindkét napját. (Mint ismeretes, Izraelen kívül minden ünnep két-napos). Nagy kavarodás származott ebből, mivel nem tudták, hová lett a rebbe. Végül a rebecennek sikerült őt felkeltenie, így estére, mire az ünnep már végetért, el tudott menni a templomba, ahol elmondta az ünnepi imát, és a Tórából az első napi fejezetet olvasta fel. A ziditsovi rebbe figyelmesen meghallgatta a történetet és mindössze annyit fűzött hozzá: – Nagy kár volt felébreszteni. Álmában ő már a Messiás csarnokában volt. Ha nem ébresztik fel, talán sikerült volna neki rábeszélni a Messiást, hogy jöjjön már. . . Reb Chájim, a híres-neves cánzi rebbe, főleg jótékonyságáról volt nevezetes. Ez ügyben nem ismert tréfát, minden elképzelhető előírást túlteljesített. Egy alkalommal Sávuotkor, sok chászid látogatta meg őt, köztük számos jómódú, gazdag ember is. Mindnyájan a rebbe áldását kérték, meg kidust akartak csinálni, valamint a rebbe által kiosztott édességekre áldást mondani. A rebbe a templomból hazatérvén asztalhoz ült, majd azt mondta: – Fiatal koromban hosszú és mélyenszántó Tóra-magyarázatot szoktam tartani a talmudistáknak. Most, hogy megöregedtem, erre már nincs erőm, ezért most röviden fogok beszélni. Tehát: sürgősen szükségem van 1000 aranydukátra, fontos és halaszthatatlan okból. Addig nem mondok áldást a borra, amíg nem döntitek el, ki mennyit ad, hogy összejöjjön a pénz. Az ünnep kimenetele után azonnal meg kell kapnom. A kissé furcsa „Tóra-magyarázat” után a rebbe távozott, és bezárkózott szobájába, de előzőleg megkérte őket, ha megegyeztek, hogy ki mennyit ad, szóljanak és akkor majd visszatér közéjük. . . Nem volt mit tenni, a jelenlevő négy gazdag haszid volt kénytelen magára vállalni, hogy összeadják a kívánt összeget. Miután megegyeztek, szóltak a rebbének, aki ezekután elmondta a borra az áldást, majd borral és gyümölccsel kínálta meg vendégeit. Az ünnep kimenetele után elhozták a pénzt, amit egy szegénysorsú hívének adott oda, hogy az lányát tisztességgel kiházasíthassa. A Talmudban a Tóra-adást „esküvőnek” is nevezik, mint a zsidó népnek, az Örökkévalóval való lakodalmát. Egyszer egy neves rabbi a radositsi szent „nagyapónál”, reb Jiszáchár Beernél, töltötte Sávuot ünnepét. Az ünnepet követő napon mindjárt haza akart menni, sürgős dolga lévén otthon. Bement tehát a cádikhoz elbúcsúzni, de az arról faggatta, hová siet ennyire? A vendég megmagyarázta sietségének okát, mire a rebbe nem szólt egy szót sem, hanem elköszönt tőle. A vendég ezek után sietve szállására ment, megreggelizett, és már éppen indulni készült, amikor a rebbe sámesze odalépett hozzá, barátságosan üdvözölte, majd asztalához ült. A hívatlan látogató a vendég tiszteletére még két üveg bort is rendelt. A vendég rabbi igen csak elcsodálkozott ezen, mivel a rebbék szolgái semmibe vették még a legtiszteletreméltóbb chászidokat is. Meg is kérdezte, minek köszönheti eme nagy megtiszteltetést. – Amikor a kedves vendég elhagyta a rebbe házát – válaszolta a sámesz – rebbém azzal az üzenettel küldött Ön után, hogy nem illik a sógornak elutaznia az esküvőről, mielőtt a menyasszonyt a zsinagógába vezetik. (Szokás ugyanis, hogy az esküvő utáni első szombaton az ifjú párt ünnepélyes külsőségek között vezették a templomba). Na már most Sávuot a Tóra-adás ünnepe, a mi „esküvőnk” az Örökkévalóval, s ily módon az utána következő szombaton viszik a menyasszonyt a templomba. Mivel hallottam a rebbétől, hogy Ön a „sógor” – akartam inni az Ön egészségére. Így a vendég rabbi mégis ottmaradt, és csak a szombat kimetele után tért meg otthonába.

Mit mond a Háláchá?

Sávuot, a Tóra-adás ünnepe, Izraelben egy, a világ más részén kétnapos ünnep. 1. A Sávuot – szó szerint a Hetek Ünnepe, mivel pontosan hét héttel van Peszách után, és egybecseng az ómer-számlálás 49 napját követő ötvenedik napjával. Innen a magyar „Pünkösd” elnevezés; ez a görög „Pentakosion” = ötven szóból származik. 2. Ezen ünnep imarendje s minden előírása megegyezik a másik két zarándok-ünnepével, valamint a szombatra vonatkozó tilalmak, természetesen, erre a napra is vonatkoznak. 3. Ha az ünnep péntekre esik, akkor szabad ezen a napon szombatra főzni, de erre az esetre el kell végezni egy bizonyos szertartást, az Eruv Távsilint. (Lásd Jegyzetek) 4. Sávuot éjszakáját ébren töltjük és a Tórát tanulmányozzuk. Ez köt össze bennünket a Szináj hegyi Tóra-adás emlékével. 5. Ilyenkor általában tejes ételeket esznek. Ennek a szokásnak folklorisztikus okai vannak. A zsinagógákban Rút történetét olvassák fel. 6. Az ünnep második napján Mázkirt mondunk a halottainkért.
zsido.com