E heti szakaszunkban olvashatjuk a híres tórai megállapítást,
miszerint az ember a mező fája.
A hasonlat első ránézésre azonban meglepő: ha az ember a
teremtés koronája, akkor a Tóra miért pont a fához hasonlít minket, ami növényként az állatoknál is alacsonyabb szintű létformát képvisel, nemhogy az embernél?
Az ellentmondás dacára azonban a tórai kijelentés értelmében azt kell gondolnunk, hogy van valami alapvető jellegzetesség, ami csak az embernek és csak a fának a sajátja, s ami miatt előbbit az utóbbihoz hasonlíthatjuk.
A fa egyik meghatározó vonása, hogy gyökerével a földbe kapaszkodva tud csak létezni, ám ilyen módon a más növények számára már élhetetlen körülmények között is képes túlélni.
Ebben a tekintetben az ember is olyan, mint a mező fája.
Az ember, valódi esszenciáját tekintve, szintén képtelen forrásától, azaz spirituális gyökerétől elváltan létezni. Lelkünk örökös és szüntelen kapcsolattal kötődik oda, ahonnan elszármazott, magához Istenhez. Ezen kapcsolat nélkül nem meghalna, hanem eleve nem is létezhetne.
Isten ebben a világban a Tóra által képviseli magát, mi pedig a Tórát tanulva tudunk hozzá kapcsolódni, azaz létünk forrásához tapadni. Bármilyenek is legyenek tehát hétköznapjaink, fontos, hogy sose felejtsük el: valamilyen úton-módon mindig a Tórához kell kapcsolódnunk.
Ha nem aktív tanulása által, akkor az általa megtestesített eszme szerinti élettel.
Utóbbi azért nagyon fontos, mert, ahogy a Tóra mondja, az
ember olyan, mint a mező fája.
A föld fölé magasodva, a széles lombkorona magasságából
a föld olykor már nem is látható, az alóla kidudorodó gyökerek
pedig még annyira sem. A fához hasonlóan nekünk is szüntelenül észben kell tartanunk, hogy bármily’ nagyra is nőjünk, bármilyen terebélyes egót is növesszünk, az sosem lehet akkora, hogy szemünk elől eltakarja létünk gyökerét és annak valódi talaját, amelybe kapaszkodunk.