A közvélemény-kutatók szerint az amerikaiak 80-90%-a hisz Istenben, de nagyjából csupán felük mondja magát vallásgyakorlónak.
Ha Isten végtelen, akkor miért éppen szabályok betartása által, azaz egy mesterséges önkorlátozás útján tudunk hozzá közelebb kerülni?
E paradoxon életünknek nem csupán a vallásos-spirituális aspektusára terjed ki. A történelem folyamán, mikor az ember menekülőutat keresett az földi lét korlátai közül, azt mindig úgy tette, hogy önként vetette alá magát egy strukturált, időnként szigorú szabályrendszernek.
Kedvenc példámat erre a zene világából venném. A skála hangjegyeihez senki sem képes újat hozzáadni, éppen úgy, ahogy abból elvennie sem lehetséges. Bárki ha valaha zeneszerzésre adja a fejét, ehhez az abszolút rendszerhez kell idomuljon.
Ezen precíz matematikai formulát használva zenészek valami olyat képesek létrehozni, ami a hallgatót egészen a végtelen magasságokba repíti el, túl a matematikai és fizikai struktúrákon, túl a mindennapi élet korlátain.
Most képzeljünk el egy zenei rendet, melynek törvényeit az élet teremtője diktálta, tehát olyan valaki, aki az élet stabil és sérülékeny pontjait illetően is pontos tudással rendelkezik.
Ha ezzel megvagyunk, már csak egy kérdés maradt hátra:
mire az a sok törvény? Miért kell a rendnek gyakorlatilag az élet minden területéhez előírásokat és utasításokat mellékelnie?
A válasz az, hogy maga az élet is, annak végtelen összetettségében, Istennek egy hangszere, mellyel kapcsolatot létesít.
Az optimális kapcsolathoz pedig a skála teljes tartományát ki kell aknáznia.
Lévén, hogy a zenét használtuk metaforának, gondolatunkat nem is zárhatjuk mással, mint a híres anekdotával, melyben Ferdinánd, Ausztria főhercege Mozarttal beszélt. A főherceg azt mondta a híres zeneszerzőnek:
„Gyönyörű zene, de túl sok a hangjegy.” Erre Mozart azt felelte: „Igen fenség, de eggyel sem több a kelleténél.”